Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.
zépfőfal mellett, melyet a legbiztonságosabbnak ítéltem, és abban a szamárfészekben, a plédek alatt összekucorogva, vártam a színjátékot. A szovjet gyalogsági tüzérség lövedékei, könnyű gránátjai inkább a budai oldalt verték, de olyan éjszaka, hogy a színjáték elmaradt volna, nem volt. Megesett, hogy a liberátorok másfele kereskedtek és a kültelket döngölték végig, Csepelt, Kőbányát, a gyárnegyedet; de a dörgés, ha távoli volt is, a sztálingyertyák fel-felvillantak s fényük mélyen besütött a terembe, belevilágított a szemembe; csak épp a pincébe nem mehettem le. Az óvóhelyen a fölöttünk tomboló szönyegbombázás is csupán szörnyeteg morajnak hatott; de itt fenn a másodikon a légószirénák jajgatása és a bombázók morgását meg-megszakító becsapódás is a meg-megremegő ablaktáblák mögött úgy hangzott, mintha elszabadult volna a pokol. Ha el is nyomott hajnal felé az álom, jókor kellett tollászkodnom, hogy helyretologassam a borszékeket és törődött arccal, álmos mosollyal fogadtam csodaszép szomszédnőm, Bokor Zsuzsa köszöntését:- Jó reggelt, Jánoska, tollasbálban álnioska!... Hogy aludtunk? KL Bokor Zsuzsa? A te szíved, az a facér... Hát Csilla?! Csilla akkor már... Nos, ne ítélj, hogy meg ne ítéltess. Tudod, Lorcsikám, az én koromban van, aki kerüli a megríkató témákat s fél, hogy valahol a szava elakad; nem először lesz ez velem így. Most, hogy tudod, mi volt a nappali és mi az éjszakai rutin, már ezt is elmondhatom. Horthy a múlt embere volt, fiatalon törökországi katonai attasé, császár szárnysegédje, az úristen felvitte a dolgát a „Főmagasságú” címig, de mentalitásába elfelejtett beojtani valamicskét a Skorzeny körme-piszkából. Nyílt kártyákkal játszott, mást, mint fair play-1 nem tudott elképzelni. Titkos katonai missziója október 11-én Moszkvában fegyverszünetet kötött, magyar részről a Kárpátokban beszüntették a harci cselekményeket; s ezzel egyidejűleg „becsületbeli kötelességének” tartotta, hogy átállási szándékáról értesítse a németeket. Elkésett közlése ingerült mosolyt sem váltott ki: rég tudtak mindent, október 15-én a nyakunkon voltak a nácik. De még a nyilas hatalomátvétel előtt, és anélkül hogy a moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokra vártak volna, a szövetségesek az ország „felpuhítására” fokozták légitámadásaikat. Ritka éjszaka volt, hogy a színjáték elmaradt és a légelhárító ütegek se kezdtek bele az ugatásba; egyre többször töltöttem az éjszakát felkönyökölve az összetolt két bőrkarosszék fészkében - a telitalálatra várva? Nem, ó nem; inkább szurkolva, hogy megúszom ezt is és a telitalálat egyre csak várat magára... Már akkor keserűen nyeltem a nyálam, amikor tudomásul vettem Eri Feri tilalmi parancsát: szüleim üzletének a tájékára se mehetek, szerencsés szökésemet tudják, de az istenért, eszembe ne jusson. Ne keressem velük a kapcsolatot. Ezt megértettem: még az országos zűrzavarban is elképzelhető, hogy a büntetőtábor szökött fegyencének a hozzátartozóit ellenőrzik, figyelik. De Csilla? Miért? Miért nem kereshetem meg, miért nem láthatom? A válasz csökönyös volt és egyértelmű. Te nem tudod, az utcákon mi megy. Ha razziába kerülsz, igazoltatnak és lebuksz, elhurcolják a szüléidét; az isten se kapar vissza benneteket. Ülj a fenekeden: egyetlen dolgod, hogy épségben átvészeld, a mi átvészelésünket bízd ránk, Csilládra vigyázunk. De valahányszor az ablaksoron villogni kezdtek a sztálingyertyák és meghallottam a zümmögve közeledő liberátorokat, tudtam, hogy nem hagyhatom 937
