Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz
pu-pu-pu-pu!, ismételte sírósan. Nem szar, csak kaka, nézett rá elgondolkodva az apa. Úgy érezte, neki is muszáj innia. Fel is hajtott vagy másfél decit, mire az anya a családja iránti felelősségére figyelmeztette. Az orosz felállt, dülöngélt valameddig, azután néhány erélyes Hitler kaput-ot köpve maga elé, kibotladozott az ajtón. Az apa a szobaablakon besegítette a szőrpokrócot nagykendőként, öregasszonyosan viselő, vacogva csárdást járó Erdei Lacit. Jól rám hoztad a frászt. Lacinak nem volt mit válaszolnia. A tűzhely elé kuporodott egy gyalogszékre, lerúgta a bakancsát és dermedt lábujjait kezelésbe vette. Savanyú káposztalevél kellene, az jó fagyás ellen, állapította meg az anya. Jani, arcát két tenyerével keretezve kibámult a konyhaablakon. Odakinn nagy pelyhekben, sűrűn hullott a hó. A Bányavasút utca végén kozákkucsmás, bokáig köpenyes vörösőr topogott. Vállára akasztott puskáján háromélű szurony sejlett a sötétségben. Az apa szólt, tegyék el magukat holnapra. Jani a Detektív szőrpokróca alatt valameddig jobb füle „viselkedését” figyelte. Percegett, kattogott, bugyogott, de az ismerős sajgások helyett most gyengülő-erősödő, gyengülő-erősödő viszketegségek támadtak benne. Segítették az elalvásban. Az éjszaka kellős közepén közeli, csattanós puskalövésre riadt. Felült, hallgatózott, de mivel a szobában szülei ébren voltak, nem félt. Baj esetén apja, anyja riadóztatná őket, a fiúkat. Erdei Laci éppen a padlóra terített szalmát kapálta kifelé maga alól. Hason feküdt és két lába, mint két gyökéroltókapa, szabta a zizegő, törekesedő derékaljnak valót. Reggel jött Miróc, a bakter. Puskáját, melyet, mint a „közvagyon” védelmezője, „direkt” a szovjet katonai parancsnoktól kapott, mint közönséges furkósbotot, fitymálóan tartotta a kezében. Nézze meg, Gyuri, kopogtatta fegyvere csövével az előszoba betonját, ilyet sózott rám az agyafúrt muszka. Nem lő. Elmesélte, milyen riadalomban volt az éjjel. Valakik lőttek, kaptam a puskám, usgyé ki, de csak a nagy fehérség. A hó akkor már elállt. Megkerültem a bakterházat, felmentem a vasútra, hát mit látok! A Kén Gyula gyümölcsösének sarkánál két alak egy harmadikat tuszkol befelé a Csertörőbe. Elkiáltom magam: Állj, vagy lövök! A két alak a harmadikat a patakba csobbantja, majd futásnak ered. Neki a zsilipnek, én meg lőnék, rángatom a ravaszt, de sehol semmi. Az apa betessékelte Mirócot, leültette, megkínálta az orosztól maradt pálinkával, sózott neki kenyeret, hogy be ne csiccsentsen, elbeszélgetett vele, aztán a tetthelyre kísérte. Magától értetődik, hogy Jani is ott téblábolt. így ő is szömyülködve láthatta, hogy a Csertörő partjának egy rövid szakaszán vér itatta át a letaposott havat. A dulakodás nyomaiból rövidesen bárki kihámozhatta, hogy a patakba lőtt illető nem kapott halálos sebet, kikapálózott, merénylőire támadt, küzdött az életéért, azért vesztett annyi vért. Azután már kényelmesen visszataszíthatták, a puskával akár a víz alá is meríthették, hogy megfulladjon. Néhány óra múlva nem akadt olyan épkézláb lakó a környéken, aki a véres patakpartra el ne zarándokolt volna. Ki lehetett?, mindenki azt kérdezte. Egyesek tudni vélték, hogy csakis a Misztótfalusi Kis Miklós utcán lakó Böszörményiről, a fiákeresről lehet szó. Hozzá ugyanis két orosz katonaruhába öltözött, magyarul kitünően beszélő egyén, netalántán két hazatért zsidó azzal kopogtatott be az éjszaka, hogy menjen velük a parancsnokságra. Böszörményi ment, miért is ne ment volna? De különben is, ha hívták, lehetett neki nem menni? Az író úgy tudja: legalább egy hétbe telt, amíg az áldozatot megtalálták. Valóban Böszörményi, a fiákeres volt az. Amire Jani bátorságot 52
