Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Tandori Dezső: Visszaűzetés a szívbe (Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből; Vasadi Péter: A szív szüntelen mormolása) (kritika)
közli, a Trieszti Lovassal: Élj. Markó Béla ezt is mondja: „BEISMEREM: elmúltak bennem a régi színes képek, simogatások, ölelések, finom karcolások az ablaküvegen, durva sebek a pucér testen, elmúltak mind...” De nem múlt el a szonettkoszorúból Berzsenyi, Petőfi, Ady, Vörösmarty, meg sokan, például tizennégyen ott, onnét. De a szívnek, kiderül itt is, amit Graham Greene idéz egy bölcs franciától, vannak olyan zugai, melyek nem léteznek, míg a fájdalom ki nem tölti, ekképp meg nem valósítja őket. Markó Béla végigskálázza azt, ami Markó Bélával ma lehet. Teljességet ad erről a kötete. Külön szerencse, hogy Markó Bélával ma az van - az lehet -, ami sokakkal, sokunkkal. Szinte jogom sincs tehát tárgy szerinti elemzést adni. Napokig beszélgetni, klasszikusan-lazán, elő-előkeríteni egy-egy részletet. A kötetet tessék keresni, megvenni—ahogy a kicsit számítógépjegyű kikiáltók mondanák. Nem mondom ezt se. Markó Béla kötete elnémít azzal, hogy nagyon okos könyv is, így van kimondva benne minden. Körül van járva; hogy egy rémes kifejezést használjak. Ott szobroznak a dolgok. Mint amit a falragasz mond. Úgy. A vers az a szombat; és ami a versben van, az az, aminek e szombatig itt ki kell tartania. „Üres a táj”, idézem mégis, „mint kivert ablakok”. Nagyon készen is adja, amit elmond. Lásd a Miért írtam verset? című verset. „Mennyit gyötrődtem, Istenem, hogy formát adjak a bennem felsejlő világnak, hogy... ...verseim tagolják a tagolatlan időt körülöttem. Ez ugyanaz a közvetlenség, mint ha valaki elmondja, mi van a jégszekrényben, hogyan rohad és csepeg a frizsider fala, mikor szokott kivágni az áram... bocsánat, kimenni, ha kivágja a biztosítékot... egy tagolatlan keveredés-lehetőség, mely köznapos szavainkban bűntelenül mosódik és öblítődik és koszosul, az ilyen direktségben kényszerűen rendeződik. Igencsak könnyeden is. Élőbeszédszerűen; hogy másik ily kifejezéssel csúnyítsak dolgomba. De hát ha...? Mondom, a pop ellentéte (a caulfieldi, warholi pop-hiperrealizmus-kezdeményeké, a kontúrosak közül említettem e kettőt), ennek a versvilágnak a faktúrája. Pontosan a fordítottja annak, mint ha valaki nagyon nyersen, futamról futamra csak a feltett összegek számsor-alakulását, a vesztést, a nyerést írná verssé, és közben alig, de mégis, tenne említést, hogy a futamok előtt a monitorokból „régi Raguza-zenék” szóltak, á la Hajnali háztetők, és, mint Szép Ernő, magunk előtt érezhettük sorsunknak terítékét, s az egész olyan, hogy „a nyár elment”, az élet elment, és ez az ellentét is benne van Markó Béla költészetében, szintén Szép Ernőtől, hogy „a terasz teli üres asztallal”. Ez a kényszerű teli, a nemcsak benne felsejlő világ, de - lásd címlap - ...és az üres, ami, végül, mindannyiunkban lesz a forma, a tökély e csigahéja... ez a forróságból készült látszólagos hűvösséget újra elkezdi izzítani. Most, több nap után, már úgy olvasva, hogy mit idézzek - önmagam szándéka ellenére -, ez a kötet, azt érzem, beszélget velem, s mert hű önmagához, hűvé tenne magához engem is, és azt akarná, hogy én is beszélgessek róla. Erre majd még vissza fognak térni sokan; Markó Béla kötetéről, gondolom, „beszélgetnek”. A címadó versben olvasom „a katicabogarak hétpettyes számrendszeréit, „az éjszakai ég hatalmas lyukkártyájá”-t, a mikrochipek és madárfiókák már- meglévő evidenciáját, és Markó Béla velem akkor, hogy magamhoz is hű maradjak, úgy-valahogy beszélget, kötetét, kötött verseit úgy építi fel - de hiszen a szívbe visszatérve szinte minden ily „hasonlat”, másképp kibírhatatlan lenne, agyonolvasztó, szétégető -, úgy, mint ha én a magam lyukkártyáján vagy csillag-hasonlat-rendszerén kikeresném fenn egy idegen égen azt a létezőt, akivel én szoktam beszélgetni, és valami triviálisát kérdeznék tőle: Játsszam-e holnap, és mennyivel játsszam, Szpéró, madaram, új ismerősöd neve-mását, a Lord Astrót? Például. Markó Bélának kell a 1146
