Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Tandori Dezső: Visszaűzetés a szívbe (Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből; Vasadi Péter: A szív szüntelen mormolása) (kritika)
maga csillagait megkérdeznie, mit és mennyire játsszon, kombináljon eztán. Ez eddig nagyon is megvolt, megvan, megmarad. Új másnap jön. Magamnak is szeretném azt, hogy Isten világának kellő részét éljem csak. Ó! Jő ez ugyanannak folytatásával, vagy mással. Ezt a versen-túli fogja megmutatni. Nyilván mmutatja már, mi is, majd, sosem-későn, látjuk. Bizonyára sokan várjuk. Itt a mezőnyből épp Markó Bélától. Egymástól. * Vasadi Péter könyvével találkozni, gondolom, nemcsak nekem, meglehetősen erős boldogság. Forró, mormoló. Nem szüntelen. Mert olykor annyira ráhangol minket arra, ami-ahogy-amilyen „6”, illetve „Ö” - rendszerének szívszervességű Egésze -, hogy elragadtatjuk magunkat, főként esti, s netán depressziónak nevezhető, kafkaiságokba zuhant, vízszintes testtartást ágyban nem bíró hajnali órán, s mire valamibe vetjük magunkat - este -, vagy a csap alá állunk - reggel -, kiderül, mi mégis mi vagyunk, mások, mint egy könyv... s ahogy telik a nap, ha e könyvvel „élünk”, olvasásával, olvasatával, bennünk támadható képzeteivel, kezdjük megint felhozni ezt a változatot: ez a könyv is „más, mint önmaga”, nem homogén, nem monolit, s nemcsak a levél- regény-rész nem is annyira esszéisztikus, inkább vívóhadállásos kettősségei miatt, de mert Vasadi a küzdést magát állítja térbe, a levélregény párosterébe, majd az esszék, rövidke cikkek, rászisszenések, döbbenések apró-prózájába sűrítve - olyan hihetetlen tisztességgel, hogy még annak is örül e sorok írója, hogy valamikor, 1966 táján, valami nemzetközi P.E.N. „pályázaton”, ilyen-oly áldásokkal, együtt szerepelt neve a Vasadiéval, s megvallja - e soríró -, nem is hitte, Vasadi ily meglett ember már; amihez képest - talán egyikük sem... a mondat nyelvileg befejezhetetlen... egyikük sem öregedett. Vasadi nem a nyelvet teszi próbára. Legalábbis nem úgy. Ebből a szempontból monolit. Ebből a szempontból megvan egy örök végérvény-tudása, melyet azonban, e Végérvény kegye folytán, kénytelen elfelejteni, kénytelen széttördeltnek élni-tudni, vagy élni és tudni, s miért? Hogy erről beszámolhasson. Hangszernek használja az „ő”-t az „Ő” ...nem tudom, miféle pszichológia vagy filozófia kereteibe illik e párosom, s nem is bajlódom vele. A hit elevensége Vasadinál nem premissza; ha van ily tételesség egyáltalán - nála -, az előzmény, az előzék, mondhatni, a konkrétum, a testi-lelki, anyagi-gondolati valósság, melynek valósága próbára tétetik - a könyvben, az esszéregényben -, ám az igazi próba nem az író cselekvénye, hanem ő egy nagyobb Próba tárgya, s a rangot a Tárgy adja meg, azzal, hogy a bukás lehetősége is benne foglaltatik a műveletben - nem a Vasadi könyvéé, mint alkotásé, hanem a mienk, vagy magáé Vasadié, mint könyvén már kívül-túl állóé -, tehát a téteket úgy játssza meg az Ó-Erő, hogy bukásunkat is anyaga-kegyébe foglalja... ha nem Legfólül állna emez „Ó”, azt mondanám, kegyeltetik ezzel, hogy mindannyiunkat foglalhat. A hitvita műfaja - gyermetegség volna ekképp ünnepelni e kivételes könyvet, e szép alkotást - megújul, íme. S remek ötlettel önnön belső vitájaként mutatkozik a... kinek is? Hiszen elhitetődik, két személy van jelen... a hírlapírói helyzet nagyon konkrétan emelkedik hitfilozófikussá. Ebből gyakorlatiassá. Ebből véleménymondóvá. A vélemények visszaoldódnak a barlang-térességbe, amaz ősibe, ami a szánk ürege, a beszédszervé. Egy-egy rövid jegyzet: kéz... láb... vese... térdízület... a teljes Szervezetben. A könyvvel amaz Erőnek ily szervezetteremtés-igénye lehetett. De hát tudni ezt ugyanúgy nem tudhatom, ahogy Vasadi egyetértését sem akarom kivívni ily tárgyban. Mindenféle erőszakosságról le akar szoktatni ez a könyv, miközben - hát persze! - erősítgeti igazát. A nyelvvel azonban itt a sorok írója játszik: erősítgetni = megerősíteni, úgy módjával, amennyire nekünk ez ily tárgyakban adatik. Erősítgetni = hajtogatni, erősködni, szelíden, persze, de legalább oly hajthatatlanul, hogy azt már istenadta megátalkodottságnak is nevezhetné valaki más. Nem e sorok írója. Amaz estvéli vagy hajnali, tehát a „minden jöhet” és a „mindent atjj föl, mindennel hagyj föl” órán, hogy a kötőjeleket kerülendő ily szerencsétlenül fejezzük ki 1147
