Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Balázsovics Mihály: Levelek a hegyoldalból (regényrészlet)

s ha megfelelő távolságról figyelem, az eredmény mindig egy és rettentő hasonlatos, az, hogy vannak, hol itt, hol ott, de ha az emberi-időben spirálisan gondolkodva, építik, rombolják, továbbhordják önmagukat, új meg új alakzatokban a képlékeny kérdéseket, kérdéshalmokat, állandósuljon a kétely, a bizonytalanság és az elképzelt szájüreget vérezze fel a kvarc, a homok, lecsurgó üvegurnákban felfogott csillámló idő.

Apám hátáról tanulmányokat tudnék írni. Oldalakat, melyek önmagukat lapozzák. A távolodás-közeledés időrétegei, hártyavékony opálburkaiban síkbapréselődik a többdimenziójú történet, már ujjaimmal átpörgethető fotóalbum, álomkönyv, fixált-jelen, kiszabadítva az idő rabságából, itt van előttem, górcső alatt vírustenyészet, egy vizsgálnivaló nincs. A Fater háta 1956 végén Budafokon, a viharkabát sprőd redői, mikor az derékban összehúzva lávafolyásszerű plaszticitást adott a testtömegnek, vájatok, kitüremkedések a köddel szitáló hideg alkonyatban. Ahogy felkapaszkodik egy teherautóra, s az izommunkától kisimuló viaszkosvászon-hát, mint visszapillantó tükör őrzi az arcomat mostanáig, örökre kimerevült pillanat, hogy én nem megyek vele Bécsbe, idáig jöttem és nem tovább, maradok anyámmal és a felbőgő motorzajban távolodó idegen-háta, melyre a légáramlat rácsapta a Csepel teherautó farán felgyúrt ponyvát és így az egész egy keki-szürke téglalap, mely sötétségbe-nyirkosságba fúródva kisebbedik a térben, egyre hatalmasabb vetítővászonként terpeszkedik az időben. Vagy az a hát, amely ott imbolyog, roskadozik szobám ajtajában - tízéves lehettem és nagyon beteg, a falat kapartam fájdalmamban, jobb kezemen letöredeztek a körmök, ujjhegyeimre száradt a vér, a mész és a homok, míg újra fel nem sebezte a tehetetlenség falat vájó kínja.

Az István kórházban műtötték meg. Perforált vakbél. Utána sokáig magas láz, hashártyagyulladás.

Az agóniák tőmondatai.

Vízszintesen a veranda kövén. Köröttem minden véres, a mozaikkockák, az asztallap, a székek, még a plafon is. Nagyon messziről érkeznek el hozzám a hangok. Nem is hangok, plasztikus érzetek: ködgomolyagként sodródó, lágy, közömbös tömeg simogatja arcom, belealvad a vértócsába, melyben lucskolód- va fekszem, álomszerűén nyugodva, hasonlatok nélkül. És egy hatalmas hát, Faterom, ahogy előrehajlik, valakit felemel, egészen a feje fölé és a repülő test nekicsapódik a veranda kétszámyú ajtajának behajtott felére. Minden mozdulat, ami történt köröttem, vagy látni véltem, nagyon lassú volt, látványlassú. Olyan és annyira kimerevült, mint a diaképek, de mindez élettel telt és finoman csúsztatva, áthajlítva, mintha zenei eszközökkel komponálták volna a mozgást, ami egy lágy hegedűszólamot kísért gyönyörűen. Apámon fekete-piros kockás ing volt, s ahogy elhajította a fiút, széthasadt hátán az anyag, kivillant fehér bőre. Ez sosem szeretett napozni, gondoltam magamban. Egy hét múltán nyertem vissza eszméletemet a Központi Traumatológiai Intézet őrzőjében.

És még egy teljesen másfajta póz, Fater háta, kezei lélegző szoborként kimerevítve a magányosságból. Az erős, viharos szél miután átbukott a Budafoki hegyháton s bóraként söpört végig Csepelen, tölcsér alakzatban kapva fel a homokot, a lehullott falevelekkel együtt sodorta, pörgette az utcai szemetet, kvarcszemcsékkel szúrós fátylat borított szemem elé, alig láttam.

328