Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Balázsovics Mihály: Levelek a hegyoldalból (regényrészlet)

egyre jobban munkál bennem a kétség, hogy mi mindenhez nem értek, szinte gyerek vagyok. Sok mindenhez nem ért az ember, nincs kellő rálátása a világra, fiatal, csak negyvenöt éves, kapirgálja a dolgokat, teszi hittel, szívós akarattal, némi tehetséggel, benne van a létben és csak néhány pillanatra tud kívül- s felülemelkedni, tudva érezni, hogy most, most látok, egyszerre mindent, tudom, hogy az emberhez szabott idő többdimenziójú, először a fiatalság korában, rohanó-cikkanó madárszámyakon felfelé zúduló; később már érett fejjel valamiféle megállapodás a tapasztalás ormain; aztán az újabb nekilódulás, immár újat nem áhítva csak lebegni önmagunk fölött, a ránkszabott emberidő felett, felkészülten, okosan tudva, hogy van egy végső-idő mikor alkotóelemként merülünk az örök idő-óceánba.

Ebben a viszonylatban valóban gyerek vagyok, de vigaszom csak annyi, hogy nem is akarok más lenni, ilyen mértékkel mérve, csak saját tapasztalt létem érlelte vissza-előre tekintő gyermeke annak a csodának, melyet egyszerűen csak úgy hívunk: Elet. Mi közöm van az izmiri rózsákhoz, ahhoz a tengerhez, ahhoz a kapufához, mely a húszas években csattant és egyáltalán, miért tekereg az ég felé a siratókhoz hasonló arab-török zene és ének az én szobámban? Annyi, és azért mert van, meséltek róla, mint aranyló magokból az ocsút válogatom, próbálom megtisztítani azt a néhány maroknyi fényességet, melyet jobb híján emlékezetnek nevezünk. Benne a látásban. Hagyom magamat sodratni a történetekkel, félszemmel figyelve az idő rivaldáján személyemet, színjátékra alkalmas mai valóságunk tragikumán túlnőve, idegyökereze láttatni a lényeget, szívencsapni azt az érzést, hogy nyűgnek teremtődtem a föld határa.

Már vagy jó két órája várom Apámat a csepeli stadion főbejáratánál, mellyel szemben a magányosan álló trafik kirakatában, jelvények és egyéb kacatok mellett volt egy vékony, fuzetszerű könyv is, szerzőjére nem emlékszem, de a címe még most is harsányan ordít: Góól! így volt írva, a borító állítótt-téglalapján felül, kissé ferdén, a lefelé ereszkedő betűk a szabványnál tágabbra Szedve, távolságot hagyva a nekifutásnak, támadásnak, kiemelve a grafikát, mely egy futballistát ábrázolt, ahogy rúgásra emeli jobb lábát. És jött a rúgás, meglepetésszerűen, ahogy oldalra-hátrafordulva iszkoltam volna el, felismerve, hogy ez a pillanat nem alkalmas arra, hogy pénzt kérjek a Fatertól. De későn ocsúdtam, a rúgás erejétől felemelkedtem, majd előrezuhantam, épp annyi, törtrésznyi időm maradt, hogy bal kezemet levágjam a földre, de vállon átfordulni már nem tudtam. Ott maradtam hanyatt fekve a földön. Egy pár fehérbetétes cipő terpeszkedett, egy tropikálnadrág két szára rogyadozott, egy panamakalap kajlult a koponyán csáléra, Fater ingére nem emlékszem, akkori arcára sem, így alulnézetből hatalmas volt, óriás, visszatartottam könnyeimet, ajkamba harapva némán átkoztam el. Ezt a góólt, majd adok neked góólt, vigyorgott, ne kujtorogj utánam, hogy nézel ki, mezítláb, gatyában, koszosán, na mutasd magad! Felemelt a földről, egy kicsit lehorzsoltad a kezed, a homlokod is felrepedt, nem tudsz vigyázni, ügyetlen vagy, eltartott magától kartávolságnyira, hogy nehogy összemocskoljam-vé- rezzem ruháját. Falt volt, Kölyök. Falt. Ez volt az első és utolsó, hogy részegen megütött, pontosabban megrúgott.

Nézzétek, itt a fiam! Az enyém! Még mindig a kezében tartott, teljesen elhagytam magamat, nem kapálóztam, s az Öreg a meccsre tóduló tömegben

319