Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Balázsovics Mihály: Levelek a hegyoldalból (regényrészlet)

úgy emelt magasba, mint valami jegyet, örökérvényű bérletet. A fiam. Az enyém.

Itt egy tízes, vedd meg azt a könyvet. Bassza meg a pénzét - mondtam és vagy öt lépés távolságból visszahajítottam a gyűrött tízest a lába elé. Nem rohantam el, vártam. Fater elvörösödött, látni lehetett hogy ugrana, iramodna felém, de mintha megbénult volna, állt nyársmeredten, lábával félrerúgta a pénzt, nézett, nézett néhány pillanatig, szemének kék-csarnokába emelt, ott lucskolódtunk a könnyek közt mindketten, aztán megigazította fehér kalapját a fején, hátatfordított nekem és lassan elindult a Szélesi-kocsma felé. A zöld papírdarabot, azt a rohadt pénzt én is otthagytam. Rohantam volna utána, Fater ne hagyjon itt! Én magával akarok menni.

Üldögélünk, fröccsözünk, kevés szóval beszélgetünk Törökbálinton a Tangazdaság borozójában. Itt, tudod, sorra pásszra mennek az ürgék, akivel a múlt héten zsugáztunk - pássz. Napi egy szivart engedélyezett a doki, ez az ötödik. Anyád hogy van? Rosszul. Már nem ismer meg. Gyerek? Az jól. írás? Megyeget, de nem kell sehol. Tegnap itt volt Guszti öcsém, whiskyt hozott, megmentettem neked néhány kortyot s előhúzta zakója belső zsebéből a lapos Johny Wolker-es üveget. Igyál. Ültünk, így beszélgettünk, füstöltünk, ittunk és mindketten nagyon jól éreztük magunkat, tiltott dolgokat műveltünk.

Lassan és furcsán tilalmas lesz a lét maga, az hogy vagyunk, remélünk, a reményt irtják ki belőlünk módszeresen, belénkültetve a közöny gyommag- vait, a kiszolgáltatottság tudatát, hogy aztán mindez kiserkenjen, buijánoz- zon, a növényi vegetáció összes rafinériájával, szívósságával fonjon körül, szívünket hajszálgyökereivel hálózza át, és nincs kegyelem, pásszra megy már életében az ember, ha ne"', vigyáz. Részesévé válik egy gépezetnek, fogaskerékként illesztik, működtetik, maga sem tudja hogy miért forog, kipörgetik belőle a maradék emberséget, észre sem veszi, igenel-tagad, s a látszaton túl válik olyasminek az elkötelezettje, mely ellen mindig hadakozott.

Hegyoldali-lét. Kívülről, úgy-ahogy. „Elhagyott az én reményem / De minden remény szerelem nélküli volt / Saját síromat kell őriznem...” - írta Vladimir Holan egy háromsoros gnómájában. A szerelem nélküli remény, az elvonatkoztatásban akár más értelmet kaphat, akár, de lehet hogy rosszul fordítottam és minden ellenkező előjellel is érthető. Saját síromat kell őriznem. És ez a fontos! Egyénben, nemzetben, a folyamatos értelem túlpörgetett rulettkorongján az egymást elfedő piros-fekete, már egyszínű forgásában mintha minden állna, örökre megállna, álomgödrökön, időhalmokon túl, az üveghegyen túl ez az egyszerű testszekrény, ami a tiéd, csak a tiéd, némileg áttetsző: látni, sejteni lehet ahogy kétségeivel kitölti az ész, a tőled független szürke labirintus, irányíthatatlan, körmondatokkal tekeredő, taka- ródzó - és valami végső egyszerűség akaija kimondani önmagát. Saját síromat kell őriznem! Hogy lényegében nem vagy fontos, csak az a valami, az a kimondhatatlan, az az álom, melyet elkapartál, és jelened a jövő, a nem fényes, csak annyira csillogó, hogy kifessék a köröttünk lerakodott mocsokból egy-egy gyönggyel hintett halom, „sírhant” melyet őrizni kell. Vajon hány, számszerűen hány, épül rövid léted idejében? Égy, kettő, - inkább annyi, ahány pillanat tornyosul egymásra, és kötelességed őrizni őket - az emlékezet cinkossága - körültekerve a filozófiák átvérzett gyolcsaival.

Vagy ezerszer elképzeltem, hogy miként fogadom Apámat, meg fogja látni

320