Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából (VII. Az új avantgárd és vidéke) (tanulmány)
KOVÁCS PÉTER Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából VII. AZ ÚJ AVANTGÁRD ÉS VIDÉKE A hatvanas évek második felében szervezetten jelentkező neoavantgarde művészek bár sokszor a legkülönbözőbb irányokban tájékozódtak, első kiállításaikon közösen léptek fel. Jelentkezésük meglepetésszerű volt, s általános meghökkenést váltott ki. Ezek a fiatalok - legalábbis szándékuk szerint - nem egyszerűen valami réginek a megújítását, felfrissítését akarták, hanem a mást. A régit nem folytatták, hanem (egyébként ugyanúgy, mint fél évszázaddal előbbi őseik is) megtagadták. Lassan azonban, a következő évtized végéig, ők is polgárjogot nyertek. Szobrászatunk hagyományosabb irányzatai mellett legelőször a nyilvánvaló esztétikai értékeket - mint a megjelenítés eleganciája, a kivitel technikai tökéletessége, az anyag megmunkálásának szépsége — felmutató neokonstruktivisták találták meg a helyüket. Csiky Tibor tiszta szerkezetű acélkompozíciói, Paizs László már említett, csillogó olexiből formált tárgyai, s a fiatalabb Bohus Zoltánnak azok az üvegplasztikái, amelyek a geometrikus formaadásban egészen új lehetőségeket tártak föl, mind több követőt vonzottak ebbe az irányba az újabb művészgenerációk tagjai közül is. (Bohus-Csiky: „Fémburkolat”, 1976.) A neokonstruktivistákkal együtt lépett fel a mobilokat készítő Haraszty István is. Az együttes szereplés azonban korántsem jelentett stílusazonosságot. Az autodidakta mester legjobb munkái éppen nem valamiféle egzakt szerkezeti tisztasággal hatottak, hanem a gépi mozgásnak lírai érzékenységű, antropomorf értelmezésével. Mechanikus vagy elektronikus megoldású szerkezetei csak nagyon távoli rokonai nyugat-európai kortársainak. Az ugyancsak magyar származású Nicolas Schöffer gépezetei - akár a megjelenésüket, akár produkciójukat nézzük - érezhetően egy magas ipari kultúra reprezentatív termékei. Ezzel szemben, vagy ezek mellett Haraszty István munkái nemcsak szegényesnek, hanem egyenesen barkács jellegűnek hatnak. - De éppen ebben van a különös titkuk, ez teszi őket hasonlóvá a korai orosz konstruktivisták dirib-darab deszkákból tákolt, rossz papírra rajzolt-ragasztott műveihez. A záródó hatvanas évtized emlékezetes remekműveinek sorában vitathatatlan helye van Haraszty István fügemagozó”-jának (1970). Ez a furcsa acél-réz-plexi szerkezet mintha emberi érzelmeknek lenne a hordozója. Kijelölt dolgát parancsra végzi, engedelmes igyekezettel, néha tévedve is: elejtve a továbbítandó golyót. Céltudatosan hajladozik, zörög, szuszog, rázkódik, sípol, nekiveselkedik és lázasan csönget. - Aztán megáll és elhallgat. Suta mozdulatlanságában mintha szégyellné, hogy valójában nem termelt semmi hasznosat. Újabb gombnyomásra aztán készségesen megismétli a produkciót, lankadatlan lelkesedéssel és ígéretesen forgatva kerekeit, lökködve dugattyúit, biztatva önmagát és a nézőt, hogy csak várjon, bízzon, reméljen. Haraszty Istvánon kívül a korszakban mások is foglalkoztak mobil ok készítésével. 276
