Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából (VII. Az új avantgárd és vidéke) (tanulmány)
Közülük elsősorban Dargay Lajos és Tilles Béla végeztek számottevő munkát. Az utóbbinak néhány kompozíciója dekorációként, köztéren nyert elhelyezést. A neokonstruktivistákkal együtt léptek föl és állítottak ki a konceptuális művészek is. A kiállításokra persze többnyire csak a mű ideája jutott el, esetleg fényképdokumentációja, és csak nagyon ritkán a tárgyi megjelenítése. Mégis, - ma már meggyőződéssel írhatjuk le - ez a tárgyak nélküli művészet nem egy igazán megrendítő hatású alkotás emlékét hagyta ránk a hatvanas évek végéről, a hetvenes évek elejéről. Szentjóby Tamás fából, sebkötöző gézből, nádból összetákolt „Háromszemélyes hordozható lövészárok” (1969) című munkája - a maga tökéletes alkalmatlanságával nemcsak a címben jelzett célra, hanem akármire is - a háború értelmetlenségéről, az ember reménytelen kiszolgáltatottságáról asszociációk végtelen sorozatát szabadította fel a nézőkben. Hasonló élmény felidézni Méhes László 1970-es akcióját, a „Gyeptég- la-oázis”-t. Érdemes végiggondolni, hogy ugyan más eszközökkel, de mégis valami nagyon hasonló gondolatot igyekezett megfogalmazni ezekben az években Schaár Erzsébet is, amikor figuráit a mindennapokból ismerős épített környezetbe állította. Ugyanígy állt — a fentmaradt fénykép tanulsága szerint - Méhes László is kicsiny kis szigetén a nagyvárosi közönyös forgatagban, Méhes figyelme — ugyanúgy, mint Szentjóbyé - elsősorban a megörökített jelenethez kapcsolható különböző asszociációkra irányult, maga a mű - úgy, ahogy mi látjuk a fényképen - szoborként viselkedett. A gyeptégla posztamenssé vált az aszfaltrengetegen, s az odaszorult-menekült művész alakja ugyanolyan tárgyként jelenik meg a nyüzsgő környezetben, mint egy régen észrevétlen, legfeljebb utcai bútordarabnak tekintett szobor. Látszat és valóság egymásbajátszó, egymásnak ellentmondó viszonya izgatta Pauer Gyulát. Előbb egyszerű geometriai testek - egy félgömb, egy kocka - felületére egy teljesen más természetű tárgy képét vetítette festői eszközökkel, s megcsalva a néző szemét síknak láttatta a domborút, és hullámosnak a síkot. 1970-ben manifesztumban fogalmazta meg az így keletkezett látszat-plasztika, a pszeudo (aminek maga nevezte műfaját) lényegét. „A PSZEUDO szobor plasztika - írta kiáltványában - amely önmagát mint manipulált plasztikát mutatja be és ezzel a manipulált egzisztencia létét bizonyítja. A PSZEUDO önmagát leplezi le, mint hamis képet vagy legalábbis, mint összetett, hamis látszatot is adó objektumot.” Rövidesen azonban ráérzett, hogy a legtökéletesebb manipuláció - legtökéletesebb pszeudo - éppen a valóság tökéletes megismétlése. 1971-ben a Villány-nagyharsányi alkotótelepen, az egykori kőbánya sziklafalán kiválasztott egy nyolc négyzetméteres felületet, amelynek képét közvetlenül mellette egy hasonló méretű alumíniumlemezen megismételte. Mű és modell azonban már a keletkezés pillanatában elszakadtak egymástól. A másolat ugyanis - minden szándék és a legbravúrosabb technikai kivitelezés ellenére - a természetben állandóan változó fényviszonyok miatt - sem lehetett több, mint egy feltételezett állapot rekonstrukciója. Egy feltételezett, vagy esetleg valóban létezett, de ebben a formában soha többé vissza nem térő állapoté, hisz nemcsak a fény változik pillanatról pillanatra, hanem a szél, a nap hője, a tél fagya is állandóan alakítja a valóságot - a sziklafalat, s persze, a valóság mását is. - Egy idő után már nem is olyan paradox a kérdés, hogy a kettő közül melyiknek van több köze a valósághoz? Melyik az igazi, és melyik a hamis? - Igaz-e az igaz, és hamis-e a hamis? A dilemma, Pauer Gyula dilemmája így vezetett el a művészet alapkérdéséhez, a mindennapi és a leképezett világ azonosságának, s egyszersmind különbözőségének problémájához, ami Jovánovics György (sz.: 1939) szobrászatának is központi kérdése volt. Jovánovics Budapesten kezdte művészeti tanulmányait, majd Bécsben és Párizsban folytatta. A hatvanas évek második felében hazatérve, 1968-ban ő is egyik résztvevője lett az Ipartervnél rendezett kiállításnak, a magyarországi neoavantgarde első szervezett föllépésének. Ekkor még a pop-art híveként tartották számon, később 277
