Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Keresztury Tibor: A hiányzó összefüggés (Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája) (kritika)
KERESZTURY TIBOR A hiányzó összefüggés KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: AZ ELLENÁLLÁS MELANKÓLIÁJA Van valami lehengerlő nagyvonalúság Krasznahorkai mérhetetlen pesszimizmusának következetességében. Valami mélyebb tudás az elsötétedő világ finomszerkezetéről és érvényüket vesztett törvényeiről. Lesújtó véleménye („Erről az egészről” — vetné közbe valamelyik meditativ alkatú hőse) e keserű tudás birtokában lett súlyosan végérvényes és messzemenően megalapozott, hiú reményekkel meg nem sérthető. A szívós pusztulás, a teljes megfeneklés nagy erejű víziójában rögzült létszemlélete mégis rendkívüli módon összetett: az általános hanyatlás öröknek érzett tragikumát mélységes aggodalom, részvét, szeretet, elevenbe vágó irónia hatja át. Írói magatartása ugyanakkor nélkülözi az ítélkezés és a feloldozás mindennemű gesztusát, s a regisztrálásra szorítkozik csendes melankóliával. Ez minden, sugallja, ami még tehető: illúziók nélkül látni az emberi létezés befejezett, végső változását, s más lehetőség híján „mondatokat ácsolni reggeltől estig »-ugyanarra a keserű melódiára«.” Azt tenni tehát, amit a Sátántangó doktora, vagy méginkább az új regény Eszter Györgye — kevésbé öncélúan persze, na meg bízva a dolgoknak az ő sorsukénál kedvezőbb kimenetelében. Krasznahorkai László újabb ötéves alkotói ciklusának — épp ennyi ideig írta pályakezdő remekművét is — az előzőnél nem kevésbé jelentékeny végterméke egyszerre szerves folytatás és vaskos meglepetés. Konzekvens elmélyítése, továbbgondolása a korábban kifejtett, szomorúan reális alapokon nyugvó írói látomásnak, de meghökkentő folytatás is egyben, hisz aligha volt sejthető, hogy az ott feltárult mélyvilág sötét színei, komor tónusai még ilyen mértékben fokozhatok. Mert az utolsó ítélet, amit Halicsné a Sátántangó emlékezetes kocsmajelenetében olyannyira várt, remélt, nem értvén, hogy „mire várnak már odafönt”, itt valóban eljön — de közel sem a pokol tüzének formájában, mint ahogy ő álszent, egzaltált vallásosságában elképzelte. A végkifejlet kevésbé látványos: tönkremegy ugyanis minden magától, hogy aztán azt, ami még megmaradt, gyilkos, esztelen erőszak pusztítsa el. A Sátántangó végtelennek tűnő esős évszaka Az ellenállás melankóliája tizenhét fokos fagyba dermedt őszutóján boldog idők emlékévé nemesül, a sárba fúlt telep eltompult lakóinak önáltató messianizmusa, egymásra utalt kiszolgáltatottsága közösségi létnek minősül a szeméttel elöntött kisváros semmi jóra nem számító „polgárainak” szorongó magánya, önmagát megadó tehetetlensége felől. Ott még élt a hamis ábrándokban valami homályos tettvágy és akarat; itt az érdemi cselekvés egyetlen megnyilvánulása a fékevesztett rombolás és az azt követő hatalmi terror. A lefokozott létezés ólmeleg gőzölgése belefagy a jéghideg űrbe: minden ellenállás reménytelen. Az üres ég, a hiányzó összefüggés, a rendezőelv önfelszámolása: az új regény nem hagy kétséget afelől, hogy Krasznahorkai alapvető írói problémája továbbra is ez. Futaki halk, futó bizakodásának — mely szerint a gépeiben munkáló fegyelem mintájára „ennek a kavargó világnak is utalnia kell valami függő értelemre” — a telepi történéseknél, s Irimiás későbbi szavainál („Minden üresen és értelmetlenül működik, a függés s egy időtlen, vad lengés kényszerében”) is súlyosabb, kifejtettebb cáfolata ez a könyv, hisz a személyes sorsok zátonyra futását apokaliptikus távlatba emeli, az emberi megváltatlanságot egy feltartóztathatatlan egyetemes bomlásfolya494
