Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Keresztury Tibor: A hiányzó összefüggés (Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája) (kritika)
mat részelemeként jeleníti meg. Az az önsorsot kormányozni képtelen elesettség, korlátoltság, bárgyúság, stupiditás, leépülés, melynek az író újfent kimeríthetetlen tárházát adja, abban az univerzális káoszban válik igazán tragikussá, melyben „a természet is befejezte szabályos működését”, így az „Ég és Föld korábbi testvéri szövetségének egyszer s mindenkorra vége.” Már a közeledő katasztrófa előjelei is rendkívüliek, teljességgel megmagyarázó atatlanok, és nem ember léptékűek: a megdőlt víztorony, a kifordult gyökerű hatalmas nyárfa, a templom évtizedek után ütni kezdő órája, az érkező cirkuszoskocsi és a gyülekező tömeg méretei, s az országos zűrzavarra utaló hírek nemhogy a világot átható ésszerűség hiányát, hanem egyenesen „egy szilárd, de esztelen értelem” működését sejtetik. Egy fordított logikájú, sátáni világrend kiépülését, mely a regény esendő hőseit az okok és az összefüggések elfedésével — így az ellenállás esélyének felszámolásával — arra a közös elő- érzetre kárhoztatja, hogy „hamarosan bármi megtörténhet.” A regényvilág kontextusában képtelenül hiteles az a fordulat, hogy a fokozha- tatlanul baljóslatú hangulatban ez a „bármi” egy cirkuszi társulat megérkezésével veszi kezdetét. A trupp teljes összetételének késleltetésével ugyanis rövid időre hihetővé válik, hogy a környező települések posztókabátos népének beözönlésében megnyilvánuló felfokozott érdeklődés a periférikus helyszínből adódóan ritka látványosságnak szól. Az ártalmatlannak tetsző produkció, a kitömött bálna képében testet öltő várva-várt szenzáció már-már szertefoszlatná a tragédia előrevetített árnyékát, ha az író valamilyen mélyebb titok sejtetésével nem tenné fokozatosan világossá, hogy e rendkívüli méretű tetemben közel sem a társulat fő attrakcióját, hanem csak mellékszereplőjét kell látnunk. Mint ahogy a türelmes, elszánt várakozás valódi oka is feltárul hamarosan: küldött az, akit a bálna fedez. Egy új Irimiás, aki a hamis prófétánál jóval veszélyesebb: a sátáni rend igehirdetője, negatív megváltó, a rombolás démonikus hercege. A „csináljatok a romokból egészet” filozófiájával ő az „elveszítettelek hitt” Egésznek ama küldötte, akit Valuska elragadtatott ámulatában a bálnában vélt felismerni — így lesz tévedése sorsmeghatározó tragikus vétség, fájdalmas megvilágosodása pedig a regény drámai felizzásának középponti eseménye. Csapásszerű ébredése, kijózanító feltámadása harmincöt éven át tartó szent bódulatából a könyv centrális alakjává emeli, bukása Pflaumné értelmetlen halálánál, s Eszter György összeomlásánál is súlyosabb jelentéssel teli. Műbeli szerepe ugyanis a Sátántangó Estikéjéhez hasonlóan az angyaliság jelenlétének biztosítása volt egy kötelékeit, törvényeit vesztett világban; öntudatlan közvetítés az égi és földi színterek között — sokkszerű „kigyógyulása” így a többi figura sorsával szemben messze túlnő a személyes tragédia határain. A Valuskában beomló égbolt, az elveszített kozmikus horizont helyét kitöltő üresség iktatja ki végképp a regény világából a transzcendens perspektívát, felszámolva evvel a kegyelem, a megváltás végső esélyét. A tisztánlátás megszerzett képességének az Egész elvesztése az ára — az egyedül általa érzékelt összefüggés igazi tartalma egészen másfajta tanulságban, a legdurvább realitásban ismerszik fel: „most már ő is tudja, hogy "se isten, se pokol», hisz azonkívül, ami van, nem lehet hivatkozni még valamire ,s hogy csak a rosszra volna magyarázat a jóra nem, ezért -«nincs se rossz, se jó», egészen másfajta törvény irányít, mindig az erősebbé, amihez »éppen akkor, mikor ő az erősebb, semmi más nem fogható».” Eszter György gondolkodásának metamorfózisa a Valuskáéval párhuzamos szálon fut, de éppen ellentétes irányú — teljesértékű egymásra találásuk ezért lehet csak megkésett. Öt is egy megrázó élmény, a városban tett sétája döbbenti rá addigi élete, létezési stratégiája elhibázott voltára, de míg Valuska sorsa a tényeket immár meglátni és megítélni képes értelemben, az övé épp az erről való lemondásban, s barátja angyali jóságának felismerésében jut nyugvópontra. Folytonos visz- szavonulása végpontjaként „a dolgok szinte együgyű örömébe” kell behátrálnia ahhoz, „hogy megértse végre, nincs mit megérteni, hogy felfogja már, a «világ értelme», ha lenne ,az övét meghaladja”, hogy a káoszra, mely kezdettől fogva szervező értelem nélküli, „az ész nehéztüzérségével naphosszat lőni” teljességgel fölösleges. Ügy dől össze egész addigi élete e kegyelmi pillanatban, hogy „valahová” végre 495
