Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Mészöly Miklós: Egy-ügyű gondolati séta a Szfinksz körül (esszé)
MÉSZÖLY MIKLÓS Egy-ügyű gondolati séta a Szfinksz körül Orwell vízióját — 1984; regény — megszoktuk a politika, a politológia, a társadalomtudomány, a hatalom-elmélet, az ahrlmánii utópiák szemszögéből vizsgálni. Minden jó okunk megvan, hogy így tegyünk. Látomása nem swifti, nem a keserűség és megvetés engesztelhetetlen túlzása, sokkal inkább a valóságos lehetőségiek kinagyítása. Nem életszemléletből fakadó igazság-elefantiiazmus, hanem tapasztalatra támaszkodó könyörtelen számítás. A swifti tézis szerint az ember eleve menthetetlen s ezt olyan költőien bizonyítja, hogy erőt meríthetünk belőle: a szó legigazibb művészi értelmében katartikus. Orwell szerint — immár — minden eszköz és készség rendelkezésre áll, hogy az embert menthetetlenné tegyük: így lesz regényéből a lehetséges előrejelzések egyike, felruházva a kétségbeesett figyelmeztetés nemes demagógiájával. Előlegezett tükör, hogy már a gyermek arcában felfedezzük az ördögöt. Ez a gesztus indokolja, hogy ne szépirodalomként, ne politikai scifilkénrt, ne középkori értelemben vett negativ moralitásként olvassuk, hanem forgatókönyvként. Ha töprengeni próbálunk egy ilyen rendhagyó művön, önkéntelenül is gyakorlatias gyógymódot igyekszünk végiggondolni. Hiszen korunk emblémája: az alligátor a küszöbön. Számtalan javasolt módszert ismerünk a veszély elhárítására. Az említett diszciplínák programszerűen foglalkoznak azzal, hogy miiként lehetne — logikus és racionális meggondolások alapján — olyan feltételeket teremteni, amelyek fölébe tudnak emelkedni a nem-logikus és nem-racionális erőknek. E programok bármennyire szükséges kísérletek, többnyire hasonló alkati hibában szenvednek: szívesen keresik az alapvető okokat a következmények szférájában. Mivel ez gyorsabb, kézzelfoghatóbb választ .ígér, s ennék megfelelően — talán — gyógymódot is. Természetesen — akár az orvos — itt sem mondhatunk le a tüneti kezelésről, csak tudnunk kell, hogy nem a betegség okához férkőztünk hozzá. Nehézséget okoz azonban, hogy a társadalom betegségéiről mi döntjük el, hogy azok betegségek-e vagy sem; a kólikáról nem. A lehetséges változatok két osztályba sorolhatók. Az egyik osztályban „az eleve biztosított demokratizmus” keretei hivatottak engedélyezni és teremteni olyan helyzetet, hogy — ha a társadalom képes rá — szabad fejlődése közben vesse ki magéból a torzító-manipulatiív elemeket. A másikban „ideológiai előkészítés ás nevelés” után helyeztetik kilátásba az általánoslain érvényesülő demokratizmus, az ideológia keretei között. Az első változatok negatív véglete lehet a szabadság -anarchia; második esetben az ideológiailag beszabályozott szabadság ^korlátozás nagy valószínűséggel szekularizált vallásos normává marevül, ex cathedra. Mindez közhely; bár épp ezért mindig újra tisztázandó. Ugyanakkor a hasonlóságok is észben tartandók: mindkettő alkati hajlama, hogy a tüneti szférában keressék az alapvető okokat. Ám általánosabb megjegyzés is tehető: magának a politikának a természetében van, hogy így tegyen, méghozzá szükségszerűen. Nem alkalmas arra, hogy alapvető okokra ráérezzen, szép magyar szóval: fölérezze őket — lévén a „személytelen” az elsődleges mércéje; amihez a személyeset nivellálja. A mi legsorsdöntőbb „okaink” azonban elsődlegesen a személyes szférában leledzenek; s azok megközelítése, befolyásolása — tartósan és lényegszerűen — a politika semmilyen csipeszé421
