Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Mészöly Miklós: Egy-ügyű gondolati séta a Szfinksz körül (esszé)
vei, vasfogójával sem sikerülhet. így fogalmazódik meg a banális tény, hogy a társadalmi létben mindig a személy, a személyesség kerül folyamatosain veszélyhelyzetbe. Bárhol és mindig. További megjegyzés: ha úgy véljük, hogy a személyes szféra sarkított szembeállítása a politika szférájával olyan pragmatikus megalkuvás, ami nincs híján a gyakorlati jobb-nincs-bölcsességnék, — akkor nem vélekedünk hamisan. S mindez esetleg még úgy is elkönyvelhető, mint az epiktétoszi rabszolga-filozófia keserű-józan aktualizálása: vannak dolgok, melyeik a hatalmamban vannak, vannak, amelyek nincsenek — tehát... Vagyis rabszolga-álláspontra helyezkedés önmagrunlk emberi mivol-ával és méltóságával szemben. Hogy ez vajon miért késztet Epiktétosznáil hiteles és komor belenyugvásra — és nekünk miért kevés a belenyugváshoz? Talán a pszichologizáltabb érzékenységünkön is múlik ez. Másfelől a személyesség korántsem antik, hanem kereszténységgel beoltott, „modern” és sérülékenyebben autonóm megélésén. S valójában ez a modenmkeresztény „megélés” juttatja eszünkbe, hogy a Hegyibeszéden és a Logionokon is számomtoérjük a lenyűgöző „irrealitást”: mivel amire azok hagyatkoznak, az már nem csupán kívül esik a hatalmunkon, hanem felelős „részességgel” is megterhel bennünket. Ennek pedig már nem lehet köze az antik fátumhoz. S jóllehet személyességünk bőven rendelkezik irányítihatatlannak tűnő szférákkal, ez az irányíthatatlanság — elvileg és számtalan egyedi példa tanúsága szerint — mégsem mindenestől determinált. Ami persze törékeny remény még arra, hogy ez a kivételesség, kiváltság kollektívvá is legyen. S a hatalom, a politika ebből építi meg azt, amit Históriának nevezünk. A Swiftek, Orwellek víziója ettől olyan, amilyen. De ez is csak körbejárás. Próbáljunk még modernebb egy-ügyűséggel fogalmazni. Mai személyességünk bizonyosan nem csupán azt jelenti, hogy kitüntetetten és külön-külön tudatosak vagyunk, hanem azt is, hogy ezt a minőségünket, jellegzetességünket, státuszunkat akkor sem veszíthetjük el, ha „lemondunk” róla. Fizikai és szellemi értelemben stigma. A tudatosságnak lehetnek különböző formációi, fokozatai, minőségrendjei; csupán a nemlétük nem lehetséges. Ha viszont valóban következetesen gondoljuk ezt — nem mellőzve az elemi részecskék gondolkodási akauza- iitásának lehetőségét sem (ami nem igazolható egyértelműen, de bizonyíthatóan nem is cáfolható) — az említett különböző formációk, fokozatok, minőségrendek végtelen sorát van jogunk sejteni és számításba venni a világban — akár ínyére van ez a mi „emberi” kivételezettségüník hitéinek vagy nincs, akár meghaladja a képzelőerőniket, akár nem. Magyarán, ha a nekünk mutatkozó világot már elemi-embrionális szinten is valamiképp „személyes” érintettségűnek ítélhetjük, gondolatunk is kell legyen arról, hogy mit értünk ezen. A telealogilkus szervezettség és működés stigmáját, ami természettudományos hitünknek annyira masszív és hasznosítható alapot ad? Amit viszont éppen a természettudományos hitünk logikájával volna hiba csupán látszat- szerűen célirányosnak minősíteni, pusztán azért, mert az egész működési céljára nincs magyarázatunk. Másfelől épp a jelenség-földerítés mélyülése sugallja, hogy (Shakespeare szavával) még a rendszer rendszertelenségében, indeterminizmusában is van rendszer, abszurditásában rezon, céltalanságában önmagát mégháladó cél és logikum, ami az „értelmetlenséget” a meglét tényével olyan rendszerré-működéssé fogalmazza át, hogy annalk j'ellemzásóre már sem az „értelmes”, sem az „értelmetlen” szavunk nem alkalmazható; csak jobb híján megközelítésül. Ha így pillantunk a világba és magunkba, a mi kifejlett és sokszor bénítóan árnyalt személyességünket csak érzés- és gondolkodásbeli salto mortaléval vélhetjük előzmény nélküli, egyszeri, rokontalan, privilegizált minőségnek, mely csak belénk építve létezik, nélkülünk nincs, és velünk — mint egyisddel, s általában mint emberi jelenséggel — megszűnik. Ha viszont megszűnik, Vajon a „megszűnéssel” át sem fogalmazódhat? Nem összegeződhet? Nincs sorsa? Nincs fizikánkon túli „fizikája”? Nincs és nem lehet személyes szublimációja? Ha így véljük, a személyességnek valóban nincs elemiembrionális szintje (tudat-víz jele), — csak — személytelen, konokul sűrű megléte 422
