Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Cseres Tibor: A Székely Hadosztály dicsősége, kálváriája és anabázisa (regényrészlet)

Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelősseget azért, hogy tovább vért ontassak ilyen körülmények között. Válaszszátok ki, melyik utat akarjátok és eszerint járjanak el a parancsnokok, akik közvetlen ellenséggel állnak szemben.

Én, aki annak idején Kolozsvárt szerveztelek benneteket, cserben hagyni nem foglak, ha a harcot választjátok, a végső küzdelmet veletek harcolom, ha pedig az entente ajánlatát elfogadjátok, veletek maradok, hogy ígéretöket betartsák.

Felhatalmazom a parancsnokokat arra, hogy a csapatokat minden fölösleges vérontástól megkímélve, ha csapat az entente ajánlatát elfogadja — parlamentaire útján és az ajánlat szellemében tárgyalhassanak.

Erről a csapatok a hadosztály-parancsnokságnak sürgős jelentést tegyenek.

Kiadatik a csoport-parancsnokságoknak, ezred- és önálló zászlóaljparancsnokságoknak és a huszárszázadnak.

Kratochwill ezredes, a Székely Hadosztály parancsnoka,

Demecser, 1919. április hó 25-én.”

Az ezredes záradékában hangsúlyozta, hogy a parancsot minden csapat előtt szóról-szóra s az esélyeket megmagyarázva kell felolvasni és csak akkor teljesítendő az antant (vagyis a románok) kívánsága, ha azt a csapat elfogadja.

Ä legénységet a közeli hazatérés reménye megingatta, de az alakulatok többsége aszerint döntött, amint közvetlen parancsnokai sugallták.

Moldován Csongor személyes buzdításának köszönhetően a tüzérütegek közül egy sem vonult Demecserre, ahová Kratochwill Károly rövid, szóbeli paranccsal összegyűjtötte azokat a csapatokat, csapatrészeket, amely a fegyverletételre szavaznak. A huszárok sem álltak „kötélnek”.

Verbőczy százados zászlóaljai, a fekete ördögök sem mentek Demecser be. A hadosztály zöme azonban, mintegy 4500 harcos ott volt; április 26-án déli 1 órakor letette a fegyvert néhány lovastiszt előtt. Volt köztük két francia is, ők gépkocsin érkeztek.

Déli harangkondulás előtt a két legbátrabb fiatal parancsnok, Csongor és Kálmán ott agitáltak az egyre érkező katonák s tisztek között.

— Guszti — szólította meg Csongor Hautzingert — az utolsó óra, hogy a becsület mezején maradj!

— Nehéz szívvel, de parancsnokaim útját követem.

— Útjaink elválnak — sóhajtott Csongor.

Mindkettőjük szemében könny fakadt, de kezet nem fogva fordultak el egymástól.

Thuróczy Ödön ezredest épp úgy kapta Csongor, hogy kétfelé osztott parancsot: egyfelől a puskák gúlába rakását szabályozta érces hangon, s másrészt Verbőczy Kálmánra kiáltotta: Lelépni, abtreten százados úr, ne lázítson.

Csongor közéjük állt s csak ennyit mondott halkan:

— Ödön bácsi! Tekintsd úgy, hogy arcul köptelek.

(Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy jó két év múlva, midőn Vízaknán a családi házukban találkoztak, Thuróczy így állt szembe Csongorral:

— Igazad volt öregem, most valóra válthatod, amiit Demecserben ígértél. Köpj képen, s béküljünk.

De már addigra Csongor megbékélt a sógorbácsival. Átölelték egymást:

213