Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Elek István: Levél a főszerkesztőhöz
a különbségek. A másokétól többé-kevésbé eltérő értékrendszer, hagyományválasztás, gondolkodásmód, mentalitás és potenciálisan legalábbis a más politikai alternatíva. Tehát a felmerülő kérdésekre adott sajátos válaszok összefüggő rendszere. Mindezt tudva lesz igazán különös, hogy szerkesztőségek „tartalmi ellenvetéseikre”, illetve a szerző „szubjektivitására”, „egyoldalúságára” hivatkozva hárítják el, e dokumentált példánál maradva, a saját szemléletem, helyzetmegítélésem, politikai felfogásom írásos megnyilatkozását. Igen, egyoldalú, szubjektív vagyok. Hozzájuk képest, kik másféle felfogást képviselnek. A saját miagamét mondom. Amiből egyenesen következik, hogy innen nézve ők szemernyivel sem látszanak kevésbé egyoldalúnak, szubjektívnek, mint onnan én. Csakhogy én ezt természetesnek tudom, és meggyőződésem, hogy a teendőkre vonatkozó közmegegyezés kialakításában nem jutunk addig ötről a hatra, amíg vitafeleink nem fogadják el azt a szemléleti alapot, hogy a politika lényege éppen a különböző szubjektivitások ütköztetése. S hogy a politika terén nincs mit kezdeni azzal az objektivitás-fogalommal, ami a tudományos gondolkodásban használatos. Egy politikai helyzetnek már a tényei sem vehetők számba ezzel a bizonyos objektivitásigénnyel, hiszen már az is érdekektől és értékektől erősen befolyásolt szubjektív megítélés kérdése, hogy önálló elemeknek tekintjük-e egy adott politikai helyzet bizonyos meghatározóit, vagy csupán más tények hatókörébe vonva, nekik alárendelten veszünk róluk tudomást. Nem beszélve általában a tények jelentőségének értékeléséről és a szükségesnek ítélt politikai konzekvenciákról, amelyek természetesen mindig a szerző értékrendszerének, szemléletének, politikai felfogásának függvényében alakulnak. Persze az nem lenne baj önmagában, hogy ez vagy az a szerkesztőség „tartalmi ellenvetések” okán elutasítja egy ilyen cikk közlését. Akár természetesnek is érez- ném, ha ugyanakkor léteznének olyan lapok, melyek szerkesztősége történetesen az efféle gondolkodásmódot érzi közel magához, és ennek teremt fórumot. E helyzetnek az az előnye is meglenne, hogy ekkor az előbbiek szerkesztői is rossz lelkiismeret nélkül utasíthatnák el írásainkat, egyértelműbben, öntudatosabban vállalhatnák a saját felfogásuk képviseletét. Természetes (módon azoknak a szerzőknek adva teret, ha szükségesnek látják a vitát, akik kifejtenék tartalmi ellenvetéseiket és érvekkel próbálnának meggyőzni bennünket, illetve a közvéleményt, hogy miben és miért nincs igazunk. Végtére is valami ilyesmi teszi a demokratikus nyilvánosságot. De hiszen ki nem tudja ezt még ? Olyan egyszerű, annyi év és oly sok érv után ... Eég tova szállt már az az idő, amikor elegendőnek tűnhetett azt hangsúlyozni, hogy a nyilvánosság reformján múlik: meg tudunk-e felelni a demokrácia bizonyos egyetemes érvényű normáinak. A kérdés ma sokkal gyakorlatiasabban és sürgetőbben merül fel. A gazdasági válság és a közkeletűen bizalmi válságként emlegetett legitimációs válság ténye tagadhatatlan. S félreérthetetlen jelei mutatkoznak, hogy úton vagyunk a politikai válság felé. Megállni ezen az úton és visszafordulni, hogy az annyiszor csépelt fordulatot használjam, tényleg csak közös erővel, valódi összefogással lehet. Ennek az összefogásnak azonban a mai Magyarországon semmi társadalomlélektani és politikai realitása nincs, ha a társadalomnak a politikaformálásból eddig kirekesztett jelentős rétegei, illetve e rétegek hangulatát, érzéseit, érdekeit, szemléletét kifejező csoportok, irányzatok nem juthatnak nyilvánossághoz, ha nincs lehetőségük, hogy a saját felfogásukat képviselve vegyenek részt a közösen vállalandó reformcélok és reformprogram kialakításában. Válsághullámoktól elborított régiónkat nézve tárgyilagosan meg kell állapítani — s ez nem cáfolata annak, amit e két cikkben írtam —, a termékeny válaszra a legnagyobb esélye Magyarországnak van. Annak a tanulási folyamatnak köszönhetően, amely az elmúlt húsz évnek minden negatívuma mellett is kétségtelen eredménye, itt vannak ma a legjobb feltételei, hogy a válság olyan politikai feloldást nyerhessen, ami egyben alkalmassá teszi a politikai rendszert a jövőbeli folyamatos önkorrekoióra is. S éppen mert a válság régiónk általános válságává mélyült, e megoldásnak most már valóban, a szó szigorú értelmében modellértéke volna. 451
