Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Elek István: Levél a főszerkesztőhöz

A gyakran elhangzó intelmet, hogy van veszítenivalónk, érdemesnek látszik tá- gabb összefüggésekben értelmezni. Ma már voltaképpen nem az a kérdés, hogy azt az életszínvonalat és szabadságfokot, amit korábban elért az ország, megőrizhet­jük-e? Hiszen az életszínvonal romlik, és bizonyosak lehetünk benne, hogy az adott szabadságfokot garantáló politikai mechanizmusok az ennek nyomán felerősödő tár­sadalmi ellentétek politikai kezelésére nem lesznek már képesek. Más feladatra hoz­ták egykor létre őket, imás a történelmi íukciójuk. Vagyis nem lehet ma program annak a megőrzése és megerősítése, amit elér­tünk, ami van, vagy egyre inkább csak volt. Az előrehaladó válságban alternatíváink is világosabban kirajzolódnak. A lesüllyedéssel a fejlődés perifériájára, a harmadik világ országai közé, a modellértékű kiugrás lehetősége áll szemben. S talán másképpen látnánk egymást itt bent, ha még tágabb horizontra emelve tekintetünket, tudatosítanánk magunkban, hogy negyedszer van föladva nekünk e században valójában ugyanaz a lecke, és ’18, ’45, ’56 után talán éppen ma, ’88-ban a legkedvezőbbek a feltételek ahhoz, hogy a megoldás valóban a belső erők ará­nyain múljék. Egyrészt, mert kedvezőbbek a külső feltételek, másrészt mert bőven vannak tapasztalataink, amelyek figyelmeztethetnek egy szemléleti alapkövetelmény­re: termékeny politikai megoldást csak olyan változás hozhat, amely amellett, hogy a többségnek előnyös, a politikai kisebbség számára is méltányos. Ilyen eredmény­hez pedig csak úgy lehet eljutni, ha a felekben kölcsönösen megvan a hajlandóság az önkorlátozásra. Ha ia megegyezésre nem kényszer hatására, hanem elvi okokból törekednek, felismerve, hogy a közjó nem elvont eszme, hanem ilyen egyszerű do­log, a mindenkori belső erők egyensúlyán alapuló politika. Ha változik s így változik a helyzetünk, kérdéseink pontosabbak, a válaszkény­szer nyomasztóbb s az időnk kevés, úgy hiszem, szerzőnek és szerkesztőnek egy­aránt indokolt újragondolnia felelősségét és lehetőségeit. Másban nem reményked­hetünk, mint hogy az őszinteség és a felelősségteljes gondolkodás összeegyeztethető a politikai kérdésekben is, vagy talán inkább, hogy szétválaszthatatlanok. Azért írom ezt a hosszú levelet, hogy a magam módján bizonyságot tegyek róla, és ezáltal meg­győzzelek, segítene a közös dolgainkról való tárgyilagos gondolkodásban, ha a nyil­vánosság előtt is lehetőségem lenne e bizonyságtételre. Barátsággal üdvözöl: Elek István Kerecsend, 1988. január 25. 452

Next

/
Oldalképek
Tartalom