Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Krasznahorkai László: A hírnök (regényrészlet)
KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ A hírnök (REGÉNYRÉSZLET) Az éjszakai portás, akinél megmelegedett, máris a piactérre indult, Valuska azonban egyelőre nem követte őt, mert bár a bálnára maga is kíváncsi volt, most egy darabig még egyedül akart maradni a kivilágosodott ég alatt, és mintegy belenézni — a tömör felhőtakaró miatt különben láthatatlan — „égi kútba, ahonnan ma estig megint kimeríthetetlenül ömlik majd a fény”. S noha az utat a vasúti Elosztóig és vissza, az állomásról gyors hullámokban a piactér felé haladó jobbára falusi tömeg miatt csak küszködve tehette meg (hisz száguldáshoz szokott lábait minduntalan fékezni kellett, ha nem akart összeütközni velük a keskeny járdán), valójában nem is érzékelte, hogy küszködik, s mintha e komor emberáradatban valami fölemelőre gondolva bolyon- gani a világ legtermészetesebb dolga volna, tudomást is alig véve a váratlan sokadalomról e számára mélyen magasztos pillanatokba merült teljesen, s a Nap felé forduló Föld picike lakójaként olyan lelkesedés öntötte el, hogy mikor végül visszatért a sugárút piactéri torkolatához (táskájában vagy ötven darab tegnapi újsággal, mert, mint az Elosztóban kiderült, a friss napilapok mára megintcsak elakadtak valahol), a legszívesebben elkiáltotta volna magát, hogy hagyják most a bálnát, és nézzenek mindannyian az égre . .. Ám az az elgémberedett, nyugtalan tömeg, mely ekkorra a Kossuth térnek közel a felét elfoglalta már, egy efféle tündöklő, tágas mennybolt helyett maga fölött csupán egy vigasztalanul sivár, bádogszürke kupolát láthatott, s a várakozás — egy cirkuszi attrakció esetében amúgy meglehetősen szokatlan, szinte „tapintható” — feszültségből nyilvánvaló volt, hogy figyelmét semmiféle erő sem vonhatja el arról, amiért ideérkezett. És éppen ez volt a legnehezebb, tudniillik megérteni vajon, mit akarnak itt s mi vonzza őket ilyen ellenállhatatlanul e voltaképp mégiscsak cirkuszi tákolmányban, mert azt eldönteni, hogy mi igaz a baljós hírverésből „az ötven méteres szállítmányról”, s hogy van-e egyáltalán valami alapja a képtelen mendemondának a bálnát faluról falura, városról városra követő, állítólag „megbabonázott” s már-már hadseregnyire duzzadt „csőcselékről”, most már, itt, a Kossuth téren egyetlen idemerészkedő helybélinek (így például a merészebbek közül való éjszakai portásnak) sem okozott különösebb gondott, hiszen a vándorló „szörnyetegnek” ez az elcsigázott, nyomorúságos különítménye, meg ez a legalább húsz méteres, kékre mázolt, ijesztő bádogkolosszus önmagáért beszélt, önmagáért beszélt, ugyanakkor azonban mégsem árult el semmit, így aztán, miközben már a puszta látvány nyilvánvalóvá tette, hogy éppen azok az úgynevezett „józanul mérlegelő emberek” tévedtek, akik tegnap még azt állították, „ez az egész” nem rejtély, hanem az efféle közönséges vándortársulatoknál megszokott figyelemfelkeltés ügyes trükkje csupán, miközben tehát a megalapozatlannak látszó mendemondák egyszeriben beigazolódtak, addig az itt ácsorgó néhány városi polgár érthető módon sem „a megbabonázott tömeg”, sem a 1230
