Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Krasznahorkai László: A hírnök (regényrészlet)
beígért óriásbálna dolgában nem tudott eligazodni. A szóbeszéd határozottan úgy tudta, hogy ez az árnyékszerű csőcselék a környékről verbuválódott, s noha ehhez, ennek a máris legalább háromszáz főnyi — több mint hűséges — közönségnek a „környékbeliségéhez” tényleg nem férhetett semmi 'kétség (hisz ugyan honnan jöhettek volna máshonnan, mint faluszélekről és tanyákról, Vésztő, Sarkad, Szentbenedek meg Kötegyán sivár kültelki viskóiból), azt egyetlen helyi bámészkodó sem hitte eddig, hogy ebből a riasztóan alattomos, nincstelen semmirekellőből, ebiből a kiszámíthatatlanul ellenséges s csak a legalpáribb és legdurvább csodákra fogékony fajtából az úgynevezett országos felvirágzás harminc évenként szóba hozott, jólcsengő tervei után még mindig ennyi van. Nem számítva úgy ötven-hatvan, a többiektől valamelyest elütő alakot (amúgy, mint később kitűnt, épp ezek voltak a legmegátalko- dottabhak), ez a közel háromszáz földönfutó szembetűnően összetartozott, s már puszta külsejük, ez az egymással mélyen rokon háromszáz bekecs, pu- fajka meg daróckabát, ez a háromszáz vasalt csizma és zsíros parasztkalap bőven elég lett volna ahhoz, hogy az olyan emberek lázas kíváncsiságát, .amilyennek példának okáért a tömeget tisztes távolból figyelő éjszakai portás mondhatta magát, egycsapásra elmossa egy visszafordíthatatlan aggodalom. Ám ennél lényegesen többről volt szó, a csöndről ugyanis, fojtott, kitartó, baljós csöndről, hogy sehonnét nem hallatszott egyetlen árva hang sem, hogy több száz ember egyre növekvő türelmetlenséggel, makacsul, szívósan, ugrásra készen, mégis, teljes szótlanságban várakozott arra, hogy elkezdődjék végre az efféle látványosságok esetén általános élénk izgatottság helyett sötét szorongás övezte „előadás”, mintha senkinek nem lenne már köze a másikhoz, és mindegy volna, mivégre áll itt a többi, vagy éppen ellenkezőleg, mintha egymáshoz bilincselték volna őket, mikor az összeláneoltság a szabadulásnak még a kísérletét is reménytelenné teszi, s így egészen fölöslegessé és értelmetlenné a megszólalást. Ez a lidéroes némaság azonban ama „visszafordíthatatlan aggodalomnak” csupán az egyik oka volt, a másik kétségkívül magában a sokaság közrefogta ormótlan vagonban rejlett, azt ugyanis a portás meg a többi hozzá hasonló kíváncsiskodó is rögtön fölfedezhette, hogy szegecselt bádogfalain nincsen se kilincs, se fogantyú, se valami rés, mely egy ajtót jelezni akarna, ezért aztán határozottan úgy tűnt (mégha nyilvánvaló képtelenség is volt), hogy több száz pillantás éles sugarában egy olyan szerkezet áll, ami nem nyílik sem elöl, sem hátul, sem az oldalán, s amit mintha épp e szótlan csökönyöséggel próbálnának most mégis fölfeszíteni. S abban, hogy e szorongásokat és aggodalmakat az itt lebzselő városi polgárokban, mert ez történt, továbbra sem oldotta semmi, annak is igen nagy szerepe volt, hogy érzékelniük kellett: a viszony, bálna és hívei között, meglehetősen egyoldalú. Bizonyosnak látszott, hogy ezúttal nem valami nagy érdeklődéssel várt rendkívüli látványosság, hanem sokkal inkább egy homályos tartalmú, régóta tartó s eleve eldőlt küzdelem szemtanúi ők, melyben elsősorban az a fölényes megvetés a félelmetes, ahogy a hűiből már ismert kéttagú társulat — egy magát direktornak nevező, állítólag betegesen elhízott tulajdonos, s a kósza értesülések szerint egy bokszolóból amolyan cirkuszi mindenessé züllött behemót alak — hűtlenséggel vagy közömböséggel aztán igazán nem vádolható közönségével bánik. A nyilván órák óta tartó várakozás ellenére ugyanis a téren még mindig nem történt változás, s mert jele sem látszott annak, hogy valaha is megkezdődik ez a produkció, egyes helybéliek, köztük a portás is, már kezdtek arra gyanakodni, hogy eme szándékos 1231
