Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Pálfalvi Lajos: A paródia lehetőségei: Gombrowicz és Esterházy
test kapnak. Ilyen pl. a „kiadatlanság” szó, amely Esterházy olvasójában aligha „valamely szakállas komolyság mértékét” idézi. A „történelmi tréfa” Kun- dera regényére utal annak ellenére, hogy Boldizsár Iván 1957-ben, jóval a regény megjelenése előtt írta az előszót. IVIagukat az anekdotákat egyszerűbb eszközökkel aktualizálja Esterházy. A magyar történelem alakjai helyére a közelmúlt politikusait (Martinovics helyére Rajkot, Ferenc József helyére Rákosit) illeszti be. A mű emblémája: ,,E helyütt felemlítjük még, hogy IX. Károly oly művésziesen értett a hamispénzveréshez, hogy e tekintetben még a műértőket is csalódásba ejtette. »Valóságos szerencse — így nyilatkozott erről a lotharingiai érsek —, hogy önmagát megkegyelmezheti.«” (39. 1.). Az anekdota, úgy tűnik, visszanyeri eredeti helyét és jelentőségét irodalmunkban: „A magyar irodalomban máig érvényes két regénytípus első klasz- szikus művelője, illetve megteremtője Jókai Mór és Kemény Zsigmond. A fikciós próza mellett mindketten indíttatást éreztek a non-fiction tárházának ösz- szegyűjtésére, felmutatására, illetve kiaknázására. Kemény elfeledett erdélyi történetírókat adott ki, .illetve hasznosított, Jókai pedig büszkébb volt a magyar népleiket reprezentáló anekdotagyűjteményére, mint akárhány regényére. Élete végén pedig ő is gyakran merített az emlékiratok kincsesbányájából. Talán azért, mert a magyar nemzet sorsa, a magyar történelem egyre kevésbé felelt meg a boldog befej ezésű, vagy akár a katartikus zárlatú, de kibontakozást hozó regénytípusok bármelyikének. Ezért fordultak az irodalomalatti vagy irodalomfeletti forrásokhoz — de igazi írói, nem pedig történészi gesztussal” (Szörényi László: Biblia Hungarorum. Mozgó Világ 1981/1. 108. 1.). Gombrowiczot a másik non-fiction hagyomány, a napló és az emlékirat izgatja. A napló és az emlékirat státusa a magyar és a lengyel irodalomban egyaránt az anekdotáéra emlékeztet. Mindkettő az irodalom perifériáján mozog, a fikció és a non-fiction aránya állandóan változik bennük. A naplóírás látszólag egyszerű dolog, irodalomban járatlan emberek is gyakran nagy sikerrel művelik. (Bár egy politikus vagy egy filmsztár naplójának sikere aligha tekinthető irodalminak.) A naplóírók jelentős része keveset törődik a közlés dilemmáival, a hangsúly ilyenkor a non-fiction anyagra esik. Gombrowicz a naplót legalább annyira átalakítja, mint Esterházy az anekdotát. „A naplóírás nem az élet ismeretével kezdődik, hanem a szóéval. Az élet ismerete által: lehet kiváló hazafi, remek polgár, választékos internacionalista és rettenthetetlen pederaszta — de hogy naplóíró lehessen: ragoznia kell tudni. Arra is lehet szót találni, aki csak ragozni tud. (Az igétől függ.) A naplóíró nem ilyen: ott a szava és ott a napja.” (Esterházy Péter: A fogadós naplója. Mozgó Világ 1982/7. 12. 1.). Esterházy gondolatai sok mindent elárulnak arról, hogy lehet az irodalom határán elhelyezkedő naplót, emlékiratot és anekdotát teljes egészében a széppróza rangjára emelni. Az „élet ismerete”, a non-fiction anyag, önmagában nem elég a naplóírónak, növelnie kell a fikció arányát, hiszen „ragoznia kell tudni”. Ez a törekvés megfigyelhető Gombrowicz Naplójában és a Kis Magyar Pornográfia anekdotáiban is. A fikció arányának növelése az a módosítás, amely alkalmassá teszi ezeket a nem egészen tisztázott helyzetű formákat merőben új funkciók ellátására. A naplónak nincsenek olyan kötött szabályai, mint pl. az eposznak, ezért kevésoé korlátozza az írói szabadságot. „A rossz forma gát. Gátol. Elébb bezáródik, mint a nap. Lezár. Halottá tesz, öl. A szabadságot keresni kell. Ez a naplóíró dolga.” (i. m. 17. 1.). 471
