Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Pálfalvi Lajos: A paródia lehetőségei: Gombrowicz és Esterházy

A 20. századi próza két nagy megújítója, Joyce és Kafka szembeállítható egymással az irodalomhoz való viszonyuk alapján: Kafka hagyományos technikával ír a válságról, Joyce nem. Kafka álláspontjából az következik, hogy az értékek pusztulása nem feltétlenül érinti az irodalom kifejező eszközeit is, az alapvető értékeitől megfosztott világ irodalmi feldolgozása hagyományos technikával is lehetséges; az Ulysses 14. fejezetében viszont Joyce az angol nyelv és irodalom egymást követő korszakait hitelteleníti.

Cervantes egy regénytípusról bizonyította be, hogy már nem adekvát; azt azonban nem állíthatjuk, hogy a lovagregény válságát és pusztulását az irodalom egészére, vagy akár jelentős részére értette volna. Ezt a lépést Joyce tette meg.

Érinti-e ez a válság az alkotói személyiséget? Gombrowicz és Esterházy példája azt mutatja, hogy igen. A műfajhoz való viszonyuk mélyén alázat rejlik. A paródia segítségével lépnek kapcsolatba a hagyománnyal, műveikben több évszázados mintákat követnek és tagadnak egyszerre.

A konstruktív paródia és a műveikbe illesztett idegen szövegek valamiféle epigonizmus látszatát keltik, bár ezeknek természetesen más funkciójuk is van. Ez abból a felismerésből ered, hogy az eredetiség hangsúlyozása, az alkotói személyiség természetellenes felnagyítása már végleg eltűnt az irodalom első vonalából, bár a hagyománynak ez is épp olyan értékes része, mint a megelőző korok állásfoglalásai.

„Mit is kíván voltaképpen az, aki a mi korunkban a tollhoz, ecsethez vagy klarinéthoz érez hivatást? Mindenekelőtt művész szeretne lenni. Művészetet akar teremteni, arról ábrándozik, hogy Szépséggel, Jósággal és Igazsággal lakássá jól önmagát és polgártársait, pap és látnok akar lenni, tehetségének kincsét oda akarja adni a szomjúhozó emberiségnek. S tán ezen kívül még egy eszme, valamint a Nemzet szolgálatának is kívánja szentelni tehetségét. Mely fennkölt célok! Micsoda pompás célkitűzések!” (Witold Gombrowicz: Ferdy- durke 92. 1.).

Gombrowicz és Esterházy tagadja az ilyen vállalkozások létjogosultságát. A válság lefokozza az alkotói személyiséget. A romantikus eredetű póz minden hitelét elvesztette. Két lehetőség maradt: a nem teljesen irodalmi formák, vagy a mélyen átgondolt epigonizmus.

Mindkét választás eredményes lehet. A nem kanonizált formák szabadon alakíthatók, az epigonizmusnak pedig az egész irodalmi hagyomány a rendelkezésére áll. „Amióta . . . lemondtunk az alkotói vetélkedésről azokkal a generációkkal, amióta lemondtunk a muzsikálás harmóniájának és tisztán érzéki dinamikájának arról a kultuszáról, amely Beethoventől s a kezdődő romantikától fogva két évszázadon át uralkodott a zene gyakorlásában, azt hisszük — no persze, a magunk módján, a magunk nem alkotó, epigon, de becsületes módján! —, hogy tisztábban és helyesebben látjuk annak a kultúrának a képét, amelynek az örökösei vagyunk.” (Hermann Hesse: Üveggyöngy játék 30. 1.).

_A nem teljes értékű alkotó képe a mai magyar próza igen fontos toposzává vált. Á kollázs-technika ennek egy nem is igazán fontos külső jegye. Géczi János írja új regényével kapcsolatban: „Etikai problémám az, hogy korunkban szó lehet-e még individuális szerzőségről. Akár közvetlenül felhasznált idézetekkel, akár más szerzőktől sajátunkká idomított gondolatokkal — de mindahá- nyan plagizálunk. így talán ma már ismét nem fontos, hogy az írói mű szerzője kicsoda.”

Nagyon érdekes, ahogy Baka István továbbgondolja ezt a problémát. Szekszárdi mise című kötetének címadó kisregényében Liszt Ferenc és Séner János személyében szembe kerül egymással a teljes és a nem teljes értékű alkotó.

472