Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Krasznahorkai László: Hőség (novella)
KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ Hőség (Halálnovellák) Félünk Amikor bemondták a rádióban, hogy a nemzeti egység odavan, már tudtam, én sem tehetek másként, mint hogy azonnal szedem a sátorfámat, s egy időre eltűnők szem elől, akárcsak hivatalbeli kartársaim az adóügyön, akik jóval előttem — innen nézve már bölcs előrelátással — megértették, hogy a leghelyesebb, ha a magunkfajta dolgos, becsületes ember amilyen gyorsan csak tud, felszívódik ebben a veszedelmes zűrzavarban, mert hiszen ki tudja, mi vár azokra, akik — kitartó hűségük, szívós akaratuk, tisztességes munkájuk gyümölcseként — egy belvárosi lakás, egy autó s esetleg egy tengerparti nyaraló birtokában lerakták már az alapokat egy kiegyensúlyozott, józan és felelősség- teljes élethez, s ahelyett, hogy az utcákon szájalva lopnák a napot, jól felfogott érdekük parancsának engedelmeskedve a helyükön maradnak, hiszen tisztában vannak vele: a mindennapi aprómunka nélkül, mely rájuk bízatott, az életben nincsen előrelépés és nincsen boldogulás, semmi. Keserű szívvel pakolgattam apró értékeinket az utolsó este, és elszorult torokkal zártam be másnap hajnalban alig néhány hónappal ezelőtt kiutalt, tágas, világos lakásom ajtaját, hogy főnököm jóakaratú, baráti tanácsát megfogadva a minduntalan el-elpi- tyeredő Konstanciával a jobbomon felkutassam a Wiecierzén a Stocznia Gdans- ka állítólag évek óta lakatlan épületeit, hátha találunk ott magunknak valami búvóhelyfélét, amíg az illetékesek végre képesek lesznek visszaállítani a rendet, hiszen fiatal házas lévén minden erőmmel azon szerettem volna lenni, hogy kis családomnak egy békés, meleg fészket biztosítsak, egy otthont, amit időnként vidám gyermekkacagás ver fel, ám ehelyett most oda kell dobjak mindent, amit eddig elértem, a törni-zúzni szüntelen kész tömeg kiszámíthatatlan haragjának, és puszta óvatosságból, mint valami gonosztevőnek, bújkálnom kell, nehogy éppen én legyek az ártatlan áldozat, akin a nép irigy dühét kitölti. A sors iróniája, hogy bár jómagunk egyáltalán nem vagyunk gazdagok (se kocsink, se nyaralónk egyelőre), ezúttal mégis legrosszabb ruháinkba öltöztünk, én egy térdben-könyökben kifényesedett ócska barnakockás öltönyt vettem fel, Konstantia meg egy kifakult, siralmas kosztümöt, egyszerűen azért, mert egyáltalán nem lett volna tanácsos rendes ruhában kimerészkedni az utcára, hiszen már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a beszivárgó elemektől felhecceit tömeg újabb meggondolatlan atrocitásra adja a fejét. Szerencsére semmiféle csoportosulással nem találkoztunk, amint egymásba karolva, szótlanul igyekeztünk a Dtugi Targ lassan már pirkadó ege alatt, de ahogy távolodtunk életünk addigi színterétől s ahogy közeledtünk jövendő napjaink (napjaink? ki tudja, nem hetekről-hónapokról lesz-e szó?) nyomasztó helyszínéhez, úgy növekedett bennünk egy eltitkolhatatlan nyugtalanság, mely mindig elfogja a magunkfajta embert, ha megszokott, természetes biztonságából egyszercsak kipenderíti egy váratlan balszerencse, és szemeit otthona nyugalmat árasztó világossága után hirtelen határtalan sötétséghez kell szoktatnia. E nyugtalanságot inkább csak 397
