Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Krasznahorkai László: Hőség (novella)
mérsékelte, mint feloldotta volna, amikor Konstancia végre döntött („Akkor hát, nem bánom, legyen ez itt. .és bosszankodva elfordította a fejét, mintha bizony az én tehetetlenségemnek és tanácstalanságomnak lett volna köszönhető, hogy órákig tartó mászkálás után sem tudtunk választani, holott attól a perctől fogva, hogy nagy nehezen rátaláltunk a Wiecierze szomorú, nyomorúságos bérházaira és egyre idegesebben emeletről emeletre bejártuk valameny- nyit, csak rajta múlott, melyiket foglaljuk el, hiszen nekem, miután meggyőződtem róla, főnököm értesülése igaz, s a Stocznia Gdanska néhai, nyilván lebontásra ítélt épületeiben valóban nincs egy teremtett lélek sem, már az első lakás tökéletesen megfelelt. Azt hittem, választását, hogy épp ezt a házat s éppen ezt a harmadik emeleti „kétszobás lakást” tartja a legalkalmasabbnak, csupán a rá, sajnos, annyira jellemző nyafogó hisztéria s az magyarázza, hogy minden valószínűség szerint már ő is belefáradt ebbe az értelmetlen mászkálás- ba, hiszen ideiglenes szállásunk pontosan olyan volt, mint az összes többi — feldúcolt mennyezet, kitörött ablaküvegek, foszló, mocskos tapéta s az itt-ott felszaggatott padlón egy-egy szék, asztal, lámpa, ágy hasznavehetetlen roncsa —, ám amikor a takarítástól holtfáradtan, e ránkszakadt idegenségtől még ijedten, mégis némi elégedettséggel, hogy lám, egyetlen nap alatt is mennyi mindent sikerült elvégeznünk, egymáshoz bújtunk alkalmi fekhelyünkön, egészen elképedtem előrelátásán, mert kiderült, hogy döntése mégsem véletlen: a ház belső, zárt udvara — én is észrevettem, de tekintetem csak átsiklott rajta, anélkül, hogy megértettem volna jelentőségét — érthetetlen módon tele van tűzifával („És mi lenne velünk enélkül, ha mégis itt fog érni bennünket a tél?”), ami pedig magát a lakást illeti, a legelszigeteltebb, a legkétségbeejtőbb valamennyi közt, hisz ahhoz, hogy bárki idegen meglepjen itt, át kell másszon három emeletet s a fölső folyosó törmelék- és szemétkupacain, keresztül kell vergődjön az előszoba és a konyha töméntelen lim-lomjain, s végül gyanút kell fogjon az éppen nem erről árulkodó első szobában, hogy odabent emberek laknak, mert — mondanom sem kell — csupán a belső helyiségre terjesztettük ki hatalmunkat, s eszünk ágában sem volt bármit is változtatni a lakás többi részében uralkodó lehangoló és riasztó mocskon, merthogy főként ez védhetett meg minket, ha ne adj isten betévedne ide valaki. Mindez persze annyira elképzelhetetlen volt, hogy Konstancia egy ismétlődő neszre-zajra fölriadva már az éjszaka közepén ébresztgetni kezdett, majd, amikor belátta, hogy csak egy oda-odaverődő ablaktábla ijesztette meg, bevallotta, valójában úgy érzi, tökéletesen kijózanodott, s nemcsak fölöslegesnek és értelmetlennek, de „egyszerűen nevetségesnek” tartja, hogy az első ijedtségre otthagyunk csapot-papot, hiszen, hajtogatta, mégsem gondolhatom komolyan, hogy az a sok derék, megtévesztett ember majd pont bennünket néz úrnak, pusztán azért, mert sikerült rendes lakáshoz jutnunk végre annyi sanyarú hónap után, és nem úgy nézünk ki, mint a motlawai rakpart csavargói. . . Nem lepett meg túlságosan, hogy Konstancia ennyire nem ért a történelemhez — ami azt illeti, jobb is, ha egy asszony nem üti az orrát ilyesmibe —, az azonban kétségtelenül felbosszantott, hogy egy heti rábeszélés, magyarázat, felvilágosítás után sem bízik az ítélőképességemben, s ahelyett, hogy mellém állna és támogatna e nehéz napokban, örökös sopánkodásával minduntalan kihoz a béketűrésből, pedig ő tudja a legjobban, ha nem teszik próbára folyton a türelmemet, alapjában véve nyugodt ember vagyok. Legszívesebben ráförmedtem volna, hogy akkor eriggyen vissza az anyjához, de aztán mégiscsak győzött bennem a józan ész, s újból elismételtem mindazt, aminek a fele is elég lett volna, hogy bárkit meggyőzzön igazamról. Nem tudom, más hogy,van vele, de szerintem az életben a fő az óvatosság. A kisember, mint jómagam is, állandó veszélyben él, akkor is, ha akar valamit, 398
