Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 8. szám - Balassa Péter: Bodor Ádám novelláiról

szafojtolt hétköznapiság „nem történik semmi" légkörében indulnak, hogy aztán a legváratlanabb, legszokatlanabb emberi viselkedések, reakciók, válaszok színterére érkezzenek. Tegyük hozzá: ez a színtér ronda, szennyezett, poros, füstös, alig lehet levegőt venni benne, mert kevés a levegő, minden koszlott és lepusztult, de nem afféle szimbolikus, felnagyított, kiemelt értelemben és módon, hanem a kiinduló hétköz- napiság és jelentéktelenség keretei között. Bodor fölényesen ábrázolja az evidenciát és a közhelyszerűt titokkal teljesnek és érthetetlennek: „Bosszúságunkra itt a történet véget ért. — írja Kikötő, este című írása végén. — Szó, ami szó, bizony nem egészen értjük, mi is történt. Menyhárt doktor és a két idegen talán többet tudnának mondani, de ők elmentek dolgukra. A magyarázat ott lebeg valahol a sapkabolt mélyén, vagy talán biztos helyen pihen örök titokként, egyszerű konzervdobozokban a tenger fenekén.” Számomra majd minden Bodor-írásnak ez a lezárása, és nem is a konzervdoboz-palackposta rájátszás, meg a 18. századi regényfejezet-zárlat megidé- zése a különös .itt, hanem inkább a múltbeli orosz elbeszélőket, sőt egy kelet-magyar balladai hagyományt ravaszul idéző elrejtett formula: „de ők elmentek dolgukra” . . . , mintha az elbeszélő szándékosan megfeledkezne figuráinak fiktív voltáról, mintha nagyon szabatosan, de eljátszana azzal a gondolattal, hogy a fikció és a realitás közötti határra vonatkozó kérdés egyszerűen értelmetlen, Menyhárt doktor igenis elmehet a dolgára, illetve dolga van, külön élete, ő tudja, mit csinál, és így tovább; az elbeszélő és mi nem merészkedhetünk tovább a nyomozásban. A titok megmarad, mi pedig érjük be annyival, amennyit érzékelni engedett ez a három oldalas írás. Csúfondáros- ság és sokértelmű erő van ebben a „de ők elmentek dolgukra” formulában, groteszk nevetés. Bodor humora ismerős, mégis egészen egyéni, azt mondhatnám, sós, maró nevetés, örömtelen, de higgadt, tárgyilagos, de nem jókedvű.

Bodor Ádám novellisztikájában van valami, ami a napnál világosabb rejtélyre hasonlít: minden együtt van, nyilvánvaló, csak nem tudunk nevet adni néki, anélkül, hogy az untig csépelt „elhallgatásos” technikával élne. Nála nincs mögöttes; ami látható. az a mögöttes. Nem az a rejtélyes, amit nem mond ki, illetve ilyen nincs, hanem az, ahogyan ez a világ él, működik, egyben van, holott valójában elemeire széthullott. Szerkezeti abszurdum, mint Ottliknál a szaxoviola. Ez is csupán a mozdíthatat- lanul arányos novella-forma és archaikus ballada összefüggését sejteti.

Bodor könyvében általában átlagos, többnyire fizikai munkát végző alakok lépnek színre, nagyon is napi, órányi, rövidtávú gondjaikkal, tétjeikkel, pillanatnyi konfliktusokkal és csapdákkal, egy vigasztalan, igen élesen, életre-halálra működő tájban és moccanatlan környezetben, ha úgy tetszik: történelemben. Aztán hirtelen minden a feje tetején áll már, semmi sem stimmel, minden kiszámíthatatlan, mégis mintha rendszerszerűen működne, de ez a működés nem történés. Anélkül, hogy esetek, események, cselekvések puszta leírásán kívül belsőleges ábrázolási eszközökhöz nyúlna az író, mégis úgy hat ránk, mintha történetei nem az időben zajlanának, mintha történeteinek éppen a közmegegyezéses lényege, tudniillik az időhöz való viszony szűnne meg. Ez a megszűnés az igazán kelet-európai specialitás: itt vagyunk; a történelem kétséges, nem evidens; ez az adottság a leghiggadtabb normalitásnak és tárgyilagosságnak is valami lidérces elmozdulást, torzószerűséget, olykor pedig rémálomszerű szuggesztivitást kölcsönöz. Hogy van ez? Nem zökkent ki az idő — nem volt honnan —, mégis kívüle vagyunk? Vajon minden elbeszélhető, .miközben az elbeszélt világ szikrányival sem lesz értelmesebb és magyarázhatóbb? Ugyanakkor Bodor iránya valószínűleg semmitől sem viszolyog jobban, mint bármiféle értelmezéstől, filozófiától, reflexiótól; csak a világ képét adja, emberi reakciókat és működéseket. Novellisztikája éppen ezért univerzumszerű — nem nyelvi, hanem atmoszférikus és tárgyi értelemben —, mert sikerül az elbeszélés, az elmondás puszta, kopár fenntartásával, ezzel a pokoli malommal érzékeltetni kelet-középeurópai táj egyik fő jellegzetességét, hogy eredményes kísérletek folytak és folynak a történelemérzékelés megszüntetésére. A balladisztikus .novella ilyen értelemben az archaikus és brutális szabadságnélküliség formája.

Ugyanakkor a történelmi kiindulópontok világosan érzékelhetők az első ciklusból: ötvenes évekbeli retorziók, értelmetlen el- és meghurcoltatások, amikor az el757