Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Balassa Péter: Bodor Ádám novelláiról
hurcolok és a népbüíet betiltok sem tudjak igazan, mi micsoda, mi mért történik, kik ők; árvaság és terror valahol Romániában, a Duna-délta környékén eltűnt apák, férfiak, széthullott családok. Ez a valóságos élménysorozat transzponálodik későbbi írásainak elbeszélőmódjává (az átkötést a nagyszerű, reálisan irracionális hosszúnovella jelenti, A részleg). A második, harmadik ciklusban már nincs jelen vagy csak ritkán az okok és a miértek világa, (ciklus azért, mert ismétlődő szereplők, nevek, sőt szituációk, élettörténetek kötik össze őket). Neim ismerünk rá közvetlenül a helyre és az időre, hanem egyszerűen szabálytalanná, de logikusan 'képtelenné változik minden. Működésmódja, amely egyben írói stílussá is válik, önmagát igazolja: tökéletesen elfogadjuk, hogy semmi nincs a helyén, sokszor semmi nem függ össze semmivel, mégis titkos, rejtélyes és világos értelmet sugallnák a dolgok, egészen a jól kiszámított hülyéskedésekig, melyeket a magam részéről az irodalom fontos alkotórészének tekintek; ilyen értelemben mondom, talán nem fólreérthetően, hogy egy- egy írásában van valami nagyszabású gyagyaság, amely egy világállapot adekvát jele. Bármilyen szokatlan, mégis épp ezt nevezném a magasrendű realizmus egyik kiindulópontjának, lehetőségének, amikor tehát az elbeszélt dolgok rendje véletlenül sem hasonlít a köznapi valóságra, hanem mélyebb, valóságosabb, fel nem ismerhető szerkezeteket imitál: az igazi realizmus a legrejtélyesebb és a legvalószínűtlenebb, régen tudjuk. Mindezt Bodor Ádám a lehető legnyugodtabb, érzelmi hovatartozást nem nyilvánító, Kafka hivatalnotamodorára emlékeztető sztoikus, sőt tálán apatikus, tényrögzítő, ezért is oly sokszor röhögtető hangon mondja el, ami fokozza a sűrítettséget és belső feszültséget — a valóság mint krimi effektusát, mely kriminek persze nincsen csattanója, hiszen Menyhárt doktor meg a többiek „már elmentek a dolgukra”. Talán egy helyen feslik fel ez az akta-nyugalom, a Vissza a fülesbagolyhoz végén (már a címe is mintha nagyon távolról egy Rousseau-rikoltást visszhangzónál: az apa a mostoha fiának magyaráz, amikor egyetlen pillanatra e világ mélyére pillanthatunk talán: „— Igaz, apa, hogy te zsaru vagy? — Ezt meg honnan veszed? — Mindenki azt mondja. — Hadd mondják. Az ő dolguk. Mondjanak, amit akarnak. — És akkor te mi vagy? — Én erdész. Jól jegyezd meg: erdész. — Nem tudom, az micsoda. — Az egy olyan személy, aki az erdőre való. Nem ért az emberekhez, de a fák között jól érzi magát. Ez mogyoró, mondja, ez meg madárberkenye, ez bálványfa, az meg hegyi juhar, ezen a bálványfán ül például egy fenyőszajkó, mondja, s ott, az a borzas a hegyi juharon, az az erdei fülesbagoly.” Vissza, oda, ahol a dolgok neve fundamentálisan azonos és érinthetetlen ? Ne bolygassuk. Szándékos puritanizmusa, mely a legjobb tényközlő, épp ezért groteszk kelet- európaiakkal rokonítja, az utóbbi időben nálunk ritka, szinte társnélküli, elszánt és nem látványos írásmód (ma Bodor a magyar novellista), amelynek azonban, bármilyen nyomorúságról, kiszolgáltatottságról és kivetettségről adjon is hírt, méltósága van mintegy a dolgok felett, a semmin sem csodálkozás fölénye. A rejtély hétköznapjai ezek, melyek eltompították a színpadiasságot, és megélesítették, hideggé formálták a tekintetet. Színpadias véleménynyilvánítás hiánya társítja a néma felháborodáshoz, a tehetetlen, makacs dühöngéshez- ezt a művészetet. Végül meg kell jegyezni, mennyire egységes a könyv hangneme és színvonala. Végigviszi a világlátás fegyelmezettségét, novellisztikus tömörségét, a jelzőkkel való bizarrul válogatós takarékoskodást, az egyenletes kiszámítottságot. A részleg című kiemelekdő, klasszikus novellában például sérves szalámiról beszél — ezen az összetételen órákig lehet gondolkozni, noha teljesen világos, hogy kell lennie sérves szaláminak. Nem csupán egyes darabjai, hanem mint kötet is gonddal és eréllyel szerkesztett. Maga is egyetlen zárt novella. Technikai megoldásai tökéletesen elrejtettek, és ebben is a jelentős kelet-európaiakra emlékeztet; régi zord magyar novellisták meg Joseph Roth, Böhumi.1 Hrabal és Bruno Schulz, meg Kafka igen bonyolult realisztikus eljárásainak, szövésmódjainak az örököse. Én egyaránt szeretem, ha a szerkezet egyáltalán nem látszik, és ha nagyon is látszik; minden attól függ, mikor mi mennyire miért. És ami nem utolsó szempont, mégis befejezésként említendő: igen jó olvasni ezt az élvezetesen, komor opuszt, amely távlataiban is nagyobb figyelmet és gondos olvasást igényel. Lezárásként legyen elég most az, hogy nem jut eszünkbe: írna majd 758
