Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)

Művészi eszközökkel — és a közvetlen átélés mélységével — könyörög Szent Balázshoz végső kétségbeesésében a gyógyíthatatlan beteg Babits Mihály. Ugyanő az „Ősz és tavasz között” című hallatlanul szívbemarkoló versében keservesen néz szembe a halállal: „Nem tudjuk már magunkat megcsalni / óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Egy másik költeményében így panaszkodik: „Éltem félszázadot, de már nem élek én. / Léptem nem visz tovább. / Csak annyit mozdulók, amennyit hajt a szél: / gyakorlom a halált veszteg, száműzve és várva ítéletem ...”. Zelk Zoltán emberi alkudozását jelképezik a következő sorok: „Búcsúzni sose korai, mert mily csodára várnék? / mégsem tudom kimondani: / Isten veled fű, sár, rét, / hegy, út, folyó ... jó ismerős, / kitől el sose válnék — / pedig talán / nem is több a halál, csupán / tikkadt vándornak árnyék”. Már a megadást sejteti egy másik verstöredáke: „Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, / nem tudják, már járni tanulok / megadóan Isten oldalán”. Megrázó Móra Ferenc halálhoz közeledő prózai önleírása is.

Itt kell felvetni a kérdést, hogy mit mondjunk (mondhatunk) a betegnek, s perbe kell szállnunk sokak azon jóhiszemű kívánalmával, hogy a betegnek mindig meg kell mondanunk a teljes igazságot. Kétségtelen, hogy e vonatkozásban magunk sem vagyunk konzekvensek. Az esetleg végzetes kimenetelű rákot pl. szinte következetesen elhallgatjuk, míg a hasonló arányban — sőt esetleg korábban is — halált okozó szívinfarctust mindig közöljük!? A betegnék „hazudunk”, de a zárójelentést a kezébe nyomjuk!? A kérdés önmagában is nagyon összetett és megítélése sem egységes az orvostudományban. Amerikában a végzetes kórjóslatot közük, s e gyakorlat Nyu- gat-Európában is terjedőben van. Nem csak — a sokat hangoztatott — anyagi vonza- tok miatt, hanem gyakran azért, mert adott esetben nehéz (vagy nem is lehet) „hi- hetően hazudni”. Pl. egy állítólag jóindulatú betegség műtété után bevezetett cytos- tatikus- vagy/és sugárkezelés oka aligha lehet kétséges a beteg számára, főleg egy olyan osztályon vagy intézetben, ami köztudottan a rosszindulatú daganatok kezelésére teremtődött, de amiben mindenki „kivételesen” nem szenved ilyen betegségben. (Ha a beteg nem hajlandó magát kezeltetni, egyenesen rá vagyunk kényszerítve, hogy figyelmeztessük az igazi okra, ill. az elrákosodás közvetlen vagy kezdeti lehetőségére.) Ezen túlmenően ma már számos rákból véglegesen meg is lehet gyógyítani a beteget, s minél inkább így van ez, annál kevésbé kell a betegséget tagadni.

Véleményem szerint háromféle beteg létezik. Van, aki valóban, akarja tudni az igazságot, mert nem bírja elviselni a bizonytalanságot. Más viszont kifejezetten nem kívánja azt ismerni, de a zöme az igazság látszólagos keresése ürügyén voltaképpen vigasztaló választ szeretne hallani. Luden Leger 1978-ban Párizsban írta a következőket: „Adósai vagyunk az igazságnak? Ugyan melyiknek?... Azok, akik véleményüket nyilvánítják, zömükben egészségesek. Az érintettek viszont, akik az igazat kívánják hallani, többnyire valójában megnyugtatásra várnak... A mi etikai kódexünk azt kívánja tőlünk, hogy a beteg elől a végzetes prognózist elhallgassuk, ugyanakkor családját általánosságban tájékoztassuk.”

Hadd hozzam fel egy sebész főorvos példáját, aki gyomorfekélyét operáltatta meg, de kiderült, hogy gyomorrákja van, s csak palliativ (tehát csak élethosszab- bító jellegű) műtét végezhető nála. Műtét után másfél évig panaszmentes volt. Amikor ezután jelentkeztek a kiújult daganat félreérthetetlen tünetei, már maga is tisztában volt sorsával. Mégis úgy nyilatkozott, hogy élete legboldogabb másfél éve volt a műtét utáni szakasz, amikor gyógyultalak hitte magát. Ne fosszuk meg ezen betegek „szép életét” az ilyen másfél évtől csak azért, hogy Nemere fogalmazása szerint „szépen haljanak meg”.

A belátható időn belüli meghalás egyik legnyomasztóbb terhe az időben korlátolt tehetetlenségünk. Az elmulasztott vagy pótolhatatlan tennivalókról való kényszerű lemondás, a félben maradt munkák (tervek, ügyek) bevégezhetetlensége.

„Halottnak lenni annyit jelent, mint többet semmit sem tehetni ezen a világon” — írja Heinrich Böll. Az ó-perzsa bölcsesség is úgy véli, hogy „A legnagyobb nyomorúság nem a betegség, sem az öregség, hanem az, hogyha már csak a halál áll előttünk, mögöttünk pedig elfecsérelt életünk néz ránk riadtan”. Kunt Ernő szerint:

713