Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Széll Kálmán: Irreverzibilis élet - reverzibilis halál? (esszé)

„A halál kihívása életünk egyszeri, megismételhetetlen mivoltára figyelmeztet bennünket”. Bárdosi Németh Jánost is a tettvágy hajtja, amikor így ír: „Necm a szálló évekre gondolok, / a bevégezetlen sürgető dolog / izgat s hajtja erőmet tovább”. Babits is azt panaszolja: „Mennyi munka maradt végezetlen! / S a gyönyörök fája megszedetlen”.

Mindez csak aláhúzza korábbi következtetésünket azzal a kiegészítéssel, hogy tartalmas és „gazdag” élettel és még egészségesen kell a halálra készülnünk, arra érdemessé válnunk.

HALDOKLÁS, TÁRSADALOM, ORVOSTUDOMÁNY

Először is azt kell tisztáznunk, mit értünk haldokláson. Ha a haldoklást a halált megelőző időre értjük, akkor bizonyos, hogy tágabb értelemben — egész életünkben haldoklumk. Ez a megközelítés természetesen elfogadhatatlan, ezért a halált megelőző időszakot nyilvánvalóan korlátoznunk kell. A közhit a „halálos ágyon” történő folyamatot érti haldokláson. A „haláltusa” valamiféle öldöklő, élet-halál közti viaskodást sejtet, amiben az élet mintegy birkózik a halállal. Bár az irodalom (és művészet) inkább ezt a végső szakaszt helyezi reflektorfényibe, számunkra az ezt megelőző szakasz fontosabb. Arról az utolsó pár hónapról van szó, amikor a beteg már a halál felé ballag, noha még nincs a halálos ágyon, — de már joggal nevezhető haldoklónak. E szakaszban a beteg valóban magáramanadhat, sőt a család, ismerősök, barátok — az első érzelmi sokk után — elkerülhetik, ezáltal akaratlanul is kiközösítik. Az ilyen beteget az orvos — nem lévén rajta gyógyítani való — rendszerint ugyancsak elhanyagolja. Pedig a legtöbb „törődést” (családtól, kezelőorvostól, környezettől) éppen ez a beteg igényli. E kérdés megoldatlansága nem csak egészségügyi, hanem társadalmi probléma. Hasonló gond a halálos betegségben nem szenvedő aggastyánok élete, ami méltán nevezhető szintén elhúzódó haldoklásnak. Ahogy „a fák állva halnak meg”, ezek az öregek már ülve, sőt járva is haldokolhatnak.

A laikus közvéleményben sajnos egy teljesen groteszk halálkép él, ami részben történelmi hagyományokra épül, másrészt az irodaiamban, a színpadi és filmművészetben is sztereotip módon jelenik meg. Eszerint a haldokló — akár a vajúdás előtt a szülő nő a fájásokat —, már maga is érzi a halálát, vagy azt maga az orvos jósolja meg. (A valóságban mindkettő nagyon ritka eset!) Ezen elképzelés szerint a haldokló a meghalást több-kevésbé tiszta tudattal éli meg. Eközben szeretteitől búcsúzik, velük kívánságait közli, végrendelkezik stb. A tényleges halál — akár irodalmi konfliktust is okozva — esetleg a be sem fejezett mondat közben éri utol a haldoklót, arnii rendszerint a fej és a karok lehanyatlásában, a szem megüvegesedé- sében nyilvánul meg. azt a látszatot keltve, hogy a gépezet mintegy lejárt, akár a felhúzható táncoló baba óraszerkezetéé. Erre a halálképre épültek fel azok a műalkotások és irodalmi művek, amikre többek közt Nemere is jóhiszeműen utal. Csakhogy ilyen halál a gyakorlatban szinte nem ismeretes. Ahogy Bertrand Russel egy helyen írja, az élet vízfolyáshoz hasonlítható. Kicsiny forrásból ered, míg egyre szélesedő és lassuló folyammá válva szinte észrevétlenül hatol deltáján át a végtelen óceánba.

A valóságban a legtöbb haldokló (szerencsére) igazában nem realizálja a haldoklást. A bölcs természet a születés és a halál megélésétől megóvja az embert. Kevés kivételtől eltekintve a keringés és légzés fokozatos romlása révén agyi oxigénhiány lép fel, ami megfosztja a beteget helyzetének igazi felismerésétől. Ehelyett szendereg, zavarttá válik, tudata fokozatosan homályosul, esetleg csak átmeneti időre tisztul fel, s végül úgy lobban ki élete, mint a gyertyaláng. A hirtelen halál viszont gyorsan és irgaimasan (néha álom közben) végez a beteggel, de éppen ennek váratlansága folytán ezt sem veszi a beteg tudomásul. Szerencsére ritka az a beteg, aki halála előtt megéli szenvedését és helyzetét. Egy totális tüdőembóliás betegre emlékszem, aki halálos verítékkel a homlokán szorongatta köpenyemet, s kétségbeeset714