Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből

„Itt utána köll menni, akárhova ment, és észt fölkeresni.” Ránéz a Kümorzsolóra: „Mejjitek megy le utánna?” Hát persze vonódott mindegyük, ímenhát futtáik, 'hogy ide ihjálba megy. Vazs- gyurónak mongya. Asse. Jó van. Mingyá kihuszta kardbicskát, vótak ollan, fia­talabb magasnövésű vékony Csepelek, mongyuk mint a karom, vagy mint a combom.A kardbicskáva ötöt-hatot levágott, tetejit megguzslatta, összekötötte őket, asztán akkor annak a végire rákötött egy vödröt, egy nagy bádogvödrött. Akkor aszonta nekik: „Mast én ebbe a vödörbe beleállok, ti észt a gúzst, észt a vödröt, éngem eresz- szetek le ebbe a lukba. Én lemegyek utánna és asztán majd mikor én ott vala­mit kések, mikor én megrázom ott allol ászt a gúzst, a gúzs fönn is fog mozog­ni ,akkor húzzatok föl. De el ne mennyetek innen a luktul, hogy itt haggyátok. Ha ebbe egy hét vagy két nap vagy két óra telik, még a jelet ti meg nem kap­játok, el ne távozzatok innen. Mert akkor ha talákszunk valamikor, akkor baj lesz. Fogatták erőssen, hogy nem. Asz micsoda szégyen vóna, hogy cserbe hagy- nájok ötét. Hát asztán a Lófi János beleállott a vödörbe. Szép óvatosan űtet leeresztették. Hát éppenhogy, éppenhogy elegendő hosszú lett az öt-hat darab hosszú csepel, az a gúzs. Leért. Néz széjjel. Hát mit lát ottan, mint egy világrészt, egy világrészt. Gyö­nyörű szép zöld erdők, mezőségek, mindenféle volt és hátcsak ecsodákozott ma­gába. Hát tényleg — aszongya — hát a másvilág, talán ez a másvilág, vagy hogy is, mikipp. Hát osztán ott nem messze látott megin egy szép nagy erdőt. Közelit ő annak a zerdőnek. Be is ért. Megy az erdőnek bellebb, bellebb. Ott megin talál egy szép nagy falka birkát. „Hej, — aszongya — mijjen szépek. Kinek a birkáji vagy hová valók? Ha bá- rójé vagy hercegé vagy akárkijék a birkák. A kénszer törvént ront.” Hát osztán ott is nézeget körű. Ezeknek sincs pásztorjuk. Ezek szabadon vannak. Egy ijjen nyáj birka. Hát eccer csak észreveszi, hogy az a zarasz em­ber megint bujdosik az egyik fátul a másikhoz. Hogy őtőlle fét és azér már buj­dosott elöllö. Észrevészi. Mekkiát: „Ne féjj, ne bujdoss, — aszongya — hiszen nem bántalak. Ne féjj semmit!” Akkor megvárta. No, de már messzirű sapkát, kalapot emet neki: „Aggyon Isten jónapot, erős Lófi János.” Aszongya: „Hogy tudod te, hogy én erős vagyok?” „Hogy? — aszongya —, nézd, mijjen ritka lett a szakállam, hogy a törzsök kitépte, mig etuttam vesztenyi a törzsököt.” Á szakállát kiráncigáta neki a törzsök, (nevetés) Aszongya: „Hát kijé ezek a birkák?” „Ezek a birkák? Ezek a birkák — aszongya — a Pilikán madáré.” „Pilikán madáré?” Saszongya: „Annak a birkáji. Ojjan szerencsétlen, hogy soha a fijait nem bírja főnevéni. Mikor már szépek vónának a fijaji, jön egy nagy zivatar, a vil­lám és a jég agyonveri, epusztíttya a fijajit. És ha te észtét megtudnád mente­ni, ennek a fijajit — mert ű ottan ászt ottan észt a földet, hogy errű a fődrü hoz a fijajinak le élelmet —. Hogy mast is elvan ide föl. Ez több időbe, hetek szám telik, mig ászt a zélelmet errű a fődrű oda tuggya szállítani. Neki a fíja­inak. — Aszongya — éppen mast vannak neki fijaji, és — aszongya — három napon belül, előbb mint az hazaér, a villám és a jég elpusztittya. Hogy tene­534

Next

/
Oldalképek
Tartalom