Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből
ked az talán meganna mindenfélét, amit te csak kivánná, hogyha megtunnád ükét menteni.” „Ja, megpróbálom. De — aszongya — én ehes vagyok ám.” „Ott van kérlek válassz! Süss, egyé, mennyi jólesik. Meg talán közbe én is egyet harapok. Az nem számit, akármennyi éfogy.” Mingyá megfogtak vagy két birkát. Megsütötték. És hát abbul is egy kicsit falatozott a zaraszember. Aszongya: „Légyé itten velem. Majd harmadik nap, föllürű — aszongya — gyün egy nagy fekete fölhő, és az fogja elpusztítani a Pilikán madárnak a fijajit.” Hát tényleg. Ottan hogy étársalgott, etársalkodtak ott a birkáknál. Ha ehe- sek voltak, hát megint vágtak és asztán hát ettek. Hát asztán harmadik nap tényleg onnan föllürű jön egy komor sötét fekete fölhő. „Nézd Jancsi, — aszongya — az fogja épusztitani a Pilikan fijait. Mast gyere, megmutatom, hol van a fészek, ha megtudod ükét valahogyan menteni, — aszongya — akkor boldog ember vagy. Én annyit mondok neked.” Hát asztán a zerdőszélen vót egy nagy kősziklás hegy, asztán ott vót ollan alacson, régi nagy ős csepel és annak a gajai levótak puculva és a rettenetes nagy fészek rávót építve. Jaj, de hát most hogy én mint? Ja de most a föllű meg rohamosan nyomát. Sok spekuláció itt nincs. Elővette a kardbicskát. Odament a kőhegy mellé. Belevágta a kősziklába, asztán egyet nagyot kerített, feszitett vele. Rettenetes nagy kősziklát vele, avvä a kardda kifeszitett, kiburitott. Akkor asztán megfogta ászt a követ, főtette a fejire, odaállott a fészek mellé. A fészek fölé tartotta ászt a követ. A fejin. Hát asztán nem késett másodpercet. Csattogott, vil- lámlott. A villám, ez a menykű, úgy potyogott melleje, csak úgy rastogott. A fejin megrepegette a követ. A menykű, ez a villám. De azér nem tágított, ösz- szeszoritotta a fogát. O csak állott mellettük, a fészek mellett, mig szépen a fölhő a zivatart elvüttö, kitisztult szépen az üdő. Szépen kitisztút, kisütött a nap, akkor ledobta a fejirű a követ. És ezek a kisfijai meg annyira örűtek neki, hogyan nézegették észt a zembert, köszönték vóna neki a szívességit. Hát asztán a Pilikán madár meg má jön ám hazafelé. De mikor beért a határba, má észrevette, hogy nagy jég vót. Megint nagy sírva, jajgatással, jajgatással jön, hogy a ző fijait megin nem találja élve. Megin el vannak pusztává, hogy a villám és a jég agyonverte. Hát hazaér. Hát a fijai már láttyák a nagy szárnysuhogást, hogy jön. Örömükbe a fészekbe ugrándoznak, röpűnek elejbe. És láttya ükét, hogy élve vannak. „Hát hogyan? Hát hogyan menekűtetek meg?” Hát nem akarták eccer a zannyuknak megmondani, fétek háthogyha széjjé- tépi ászt a zembert. Ük meg sajnáták vóna. „Megmondanánk — aszongya —, de hátha — aszongya — te annak kárt csi- nász, — aszongya — aki minket megmentett.” „Hát — aszongya — ijjet ne meséjjetek, hiszen megjutalmaznám, — aszongya — mit csak kívánna. Hiszen tibennetek van a zörömöm, — aszongya — s soha nem bírtam — aszongya — benneteket megmenteni. Mégis mongyátok meg, — aszongya — hogy ki mentett meg.” Ja, de ez a Lófi János, meg mikor látta, hogy már jön, ű meg másik felű alul bebújt a fészek alá. Fészek alá beállott, hogy őtet ne vegye észre. Asztán- nék nem is vette észre. „Hát, — aszongya — hát mégis, mongyátok meg.” „Megmongyuk, — aszongya — de ne báncsd ám ászt a zembert ” 535
