Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Ézsiás Erzsébet: Színházi nyitány
ÉZSIÁS ERZSÉBET Színházi nyitány Az idei színházi évadnyitás jól tükrözi a magyar dráma és a magyar színház viszonyát. Azt az ellentmondásos helyzetképet, amely évök óta szakmai és sajtóviták középpontjában áll. Milyen is hát ez az áldatlan állapot az 1983-as színházi ősz tükrében? AZ ÉVFORDULÓ KÖTELEZ Nálunk többnyire valamilyen kerek évforduló vagy ünnepi alkalom szükséges ahhoz, hogy a színházak magyar drámát tűzzenek műsorukra. Különösen vonatkozik ez a századelő vagy a régebbi korok drámai emlékeire. Ilyen nagyszabású esemény volt ősszel Az ember tragédiája nemzeti színházi bemutatójának centenáriuma. Ebből az .alkalomból nemcsak a Nemzeti mutatta be Madách Imre remekművét — a szegedi szabadtéri előzmény után, — hanem egy új vidéki színház, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház ünnepi megnyitóján is szerepelt. A két előadás eléggé különbözik egymástól, hiszen Vámos László és Rüszt József színházművészeti törekvései eltérőek. Vámos nagyszabású technikai apparátussal vitte színre a drámát. A Nemzeti Színház színpadán az impozáns technika nemcsak a fiatal színészek játékát szorítja háttérbe, hanem a Madách-i gondolatot is. Ruszt — saját színházi elveihez konzekvensen — szertartásdrámaiként értelmezte és vitte színre Az ember tragédiáját Zalaegerszegen. Felfogása sok ponton vitatható, de rendkívül eredeti. Ennek a tragédiának Lucifer az igazi főszereplője, ez a kicsit cinikus, kicsit szkeptikus, nagyon is mai értelmiségi, aki ibemutaitja-illusztrálja Ádámnak a jövőt. Ádém szerepét ez az értelmezés többszörösen felbontja — a történelmi színekben nem az ős-Ádám vesz részt, hanem alteregói. (Kivéve a párizsi színt és a falansztert.) Az Ádám-sze- repek logikája nem mindig világos és áttekinthető. Ezt a szokatlan Tragédia-kon- oepaiót elsősorban a Lucifert alákíitó Gábor Miklós játéka hitelesíti. A másik jelentős, színházat is inspiráló irodalmi évforduló 1983-ban Babits Mihály születésének centenáriuma volt, amelyről a különböző versműsorokon kívül — Radnóti Színpad, Zeneakadémia — színházi bemutatóval is megemlékeztek. A 'költő egyetlen verses tragédiáját, a Laodameiát a Nemzeti Színház tűzte műsorra a Váriban, Ruszt József látványos, ám a művét kevéssé szolgáló vendégrendezésében. Valószínűleg az 1984-es Szép Ernő centenáriumnak köszönhető két 'budapesti bemutató: a Lila akác a Józsefvárosi Színházban és két egyfelvonásos a Pesti Színházban. Közülük a Május a gyakrabban játszott Szép Ernő-művek közé tartozik, míg a Kávécsarnok több mint tizenöt éve hiányzik a hazai színházi repertoárból. Pedig ez a kamaradarab valóságos gyöngyszeme a drámaköltői életműnek, és páratlan színpadi lehetőség két kitűnő művész számára, ebben az esetben Tábori Nórának és Benkő Gyulának. A huszadik századi drámairodalomban egyetlen olyan színpadi szerző van, aki évfordulós 'alkalom nélkül is állandóan szerepel a magyar színházi repertoárban: Molnár Ferenc. Az idei évadkezdet különleges csemegével szolgált: a Játékszín mutatta 'be eddig ismeretlen darabját, a Valakit a rendezőként most debütáló színész, Benedek Miklós irányításával. S ha ehhez még hozzávesszük a kaposváriak és a kecskemétiek Liliom-előadását, valamint az évadtervekiben szereplő Molnár-műveket, bízvást reneszánszról beszélhetünk. 179
