Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Szigeti Csaba: Az értelmiségi mint voyeur (Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia)
írni, még akkor is, ha a magyar prózairodalom anekdotikus hagyományának felemás értékelései többnyire ezt sugallják. Igazat kell adnunk Balassa Péternek: „Az anekdotaforma önmagában nem hordoz negatív értéket” (Balassa Péter: A színeváltozás, Bp. 1982, 212.). Nem léteznek eredendően bűnös műfajok, mindegyiket lehet jól vagy rosszul művelni, felesleges lenne hát bármilyen rehabilitációs törekvés. Annál érdekesebbnek tűnik egy pillantással áttekinteni: kik, milyen státuszú szerzők meséltek politikai vagy sikamlós anekdotákat, hogyan jutottak anyagukhoz? A mesélők első típusa a bohóc: szívós fajta. Szó szerint kitartottja és mulatta- tója a hatalomnak (királyok, hercegek, grófok, naplopók): állítólag már Szent Dávid király tartott belőlük (Sámuel, 1, 21, 15). A felülről jövő, ideologikusán manipuláló, a prédikátorok és az egyház által terjesztett exempla sacra gyakorlatát szempontunkból éppúgy figyelmen kivül hagyhatjuk, mint pl. ma a Ludas Matyi tréfás történeteit: ezek egy másik közéleti modell termékei, nem is röhögnek rajtuk annyian. A bohóc fényes jövőjét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy hazánkban e tisztes foglalkozást csak Mária Terézia szüntette be rendeletileg. Későbbi továbbélését az író = clown azonosság biztosította. A bohócot idővel a bohóc-tudósok (filoszok) sora váltotta fel, anélkül, hogy a státusz lényegesen változott volna: közvetlen közelében a hatalmasságoknak ők is bepillanthattak a szerelmi és politikai masinéria szövevényébe, lehetőséget kapva arra (de másra sem), hogy e tapasztalataikból mulattató történeteket faragjanak (tipikusan ilyen jelenség volt pl. a firenzei Poggio Bracciolini pápai szekretárius a XV. században). A XVIII—XIX. században — úgy látszik — a tudósok megkomolyodtak vagy távolabb kerültek a hatalmi központoktól. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán nagy időszaka következett el, az író-mu- lattatóké. Esterházy látható módon e hagyomány örököse: igen kedveli az olvasó tanítását és a gyönyörködtetés helyett is sokszor voksol a mulattatásra. A politikai anekdota művelése a múlt században már roppant fegyelmet, szerzői szigort és tapintatot igényelt, kifejlett politikai érzék híján lehetetlen volt megalkotni darabjait, hiszen egy nagyon vékony, hisztérikusan érzékeny tartományon belül létezhetett csupán: a műfajt fenntartó konszenzus nem engedte meg, hogy az anekdota túl bátor, és nem engedte meg, hogy túl gyáva legyen. Nem is lehetett veszély nélkül anekdo- tázni! Bőd Péter bohóc-tudós Szent Hilariusát (1768) az erdélyi főkormányszék zár alá vette és lefoglalta, Jókai Móric író-mulattatónak pedig ......időnként a Károly k aszárnyában kellett arról elmélkednie, hogy a hatóságok túlságosan érzékenyek, ha a jó éle az elevenükbe vág” (György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai, Bp. 1934, 66.). Esterházy e magyar mesélőnek a XX. század második felében gondolkodó rokona: író, mulattató, bohóc, tudós is (gondoljunk pl. humanista idézettechnikájára, amely meghozza olvasóinak az „ahá, én is tudom, honnan vette” felismerések gyönyörét), de főként voyeur. Nem él udvarban, a hatalom közvetlen közelében, önmaga szekretáriusa, Eckermannja, pusztán tudásának át- vagy megmentője. Innen az olykor-olykor felcsendülő pátosz: „Iszonyú kötelesség az emlékezés! S ha én is odaleszek, amit elfelejtettem, vagy elmulasztottam megírni, nyomtalanul elvész...” (41). Ám jelen van az anekdota másik, sötétebb oldala is. Lehet, hogy ami látszólag feltáró, feltárulkozó, az valójában elfedő. A szerző megfogalmazásában: „Van közülünk, aki azt mondja, amiről anekdotát lehet mondani, arról már nem érdemes, illetve, hogy az anekdota tárgyát mintegy, úgy és tulajdonképpen, rendben lévőnek találja. Jóllehet az, itt, a legkevésbé sincs rendben. Hogy nagyobb titok és szégyen az, hogy csak így fecsegni lehetne róla, és hát ha nem tudunk róla valóságosan beszélni, mert ilyenek vagyunk és itt vagyunk, akkor ne beszéljünk róla.” (50) A hatásos anekdotának keskeny tartománya van állandó attak és állandó meghátrálás között. Arról nem is szólva, hogy mindenki mást érthet belőle. A műfaj ugyanilyen érzékeny egyensúlykeresésre késztet a konkrét és az általánosítás sávján. A nem-konkrét sztori éppúgy fabatkát sem ér, mint a túl általános. Az anekdota hagyományaiból következik, hogy mélange-műfajjal van dolgunk. Konvencionálisán egy-egy ellesett pillanatot, kiszivárgó apróságot, szerelmi vagy politikai malheurt, esetleg flörtöt villant fel és mindig konkrét. Ahogyan a sztorizó 1017
