Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

Olyan hirtelen érte a költőt, akár egy jól szervezett katonai puccs. Niklai kizártsága most üt vissza rá igazán. A kritika 1817 júliusában jelenik meg a Tudományos Gyűjteményben, ő csak szeptemberben olvashatja. Már két hónapja gúnyolódhat rajta az egész magyar írótársadalom, ő meg arat, takarul és csépel. Kihez röptetné levelét, ha nem Kazinczyhoz: „mivel tapasztaltam, mennyit vesztettél Te a Mondolat által, szükségesnek tartom, hogy magamat oltalmazzam ... kicsoda, micsoda, s hol van mast Kölcsey?” Nagyon jól ismerte. A kérdés nem válaszra várt, inkább káromkodás, a válasz Kazinczy kiállása lehetett volna. Egy hónapnál később íródik a felelet, hat nap különbséggel kettő is, mert az elsőnél a recenzió nem volt kézközeiben. „Aug. 8-án napam, sept. 25-én testvérhúgomnak férje megholtak, s ez a kettős halál, képzelheted, mely bontakozásba hozta dolgaimat, s ki fogsz menteni, hogy ké- sőcskén felelek. Kölcsey egy vice-ispánokat adott ház gyermeke, s velem ál- mosdi birtoka által atyafi...” A késedelmet családi bajokkal indokolni érthető, de hogy Berzsenyit az érdekelné, Kölcsey vice-ispánokat adott ház gyermeke-e vagy sem, teljesen nevetséges. Kazinczy sokkal okosabb ennél, ő a levél stílusos szerkesztésével kerítette körül magát, óvatosan tért a tárgyra, vagyis arra, amit Berzsenyi nem várt: „Nem gondolok én azzal, hogy ő vagy akárki, akár engem, akár mást megcsapkod; higyd el édes barátom, mindeni- künkben van csapkodni való... a korbács használ mind az írónak, mind az olvasónak. Azonban Kölcseyt én is nagyon elkeseredve találtam ez idén Lasz- tóczon mulattában. Neki semmi sem jó, még az sem jó, amit eddig csudáit.” Mentegeti, a saját bajaival magyarázza. Az is kiderül, hogy Kazinczy már korábban ismerte a recenciót: „a redákció kihagya valamit, de abban téged nem érdeklett.” Ha tudott róla, mért nem figyelmeztette Kölcseyt, hogy ne Berzse- nyin üsse a magyar költészet ázsiaiságát, vagy őt, mi készül ellene. „Állításai sok helyt csak félig igazak.” Tehát, egy helyt sem egészen igaztalanok. Második levelében, most már a recenzió megkerülése után: „Kölcsey nemcsak gorombán nem bán veled, sőt minden sorából személyednek szíves tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” Kiderül, védelmet várni hiábavaló. Kazinczy nem ért egyet az episztola-műfaj elvetésében: „Inkább jó episztolát, mint rossz ódát s rossz drámát s rossz epicumot

__Ezt el ne fel

edd neki mondani, ha igazán szándékod, hogy neki felelj.” Nem óhajtja megvédeni, de hivatkozhat rá. Ez már mindennek a teteje! Megszűnt a barátság, talán nem is volt.

„Láza növekedvén elkezdett panaszkodni a sors ellen, s mindama sebeket, melyeket életében kapott, vagy vélt kapni, haraggal és néha könnyekre fakasztó fájdalmas érzéssel felszaggatta: éjfél után néha egyikét óráig is beszélt. Haragja és panasza önsorsa ellen irányult... A legmélyebb kötelességérzet és a legforróbb szeretet, melyet édesanyánk irántunk érzett, tette e reá nézve legkeserűbb éveket elviselhetővé...” — mondta el a fia.

Mit tarthatott fő bajainak? A patriarchális tisztelet belekényszerítette az engedelmes fiúi viszonyba, kényszeredett házasságba, belebékítette a vidéki magányba. Szabadságvágya, költői léte, felvilágosultsága, a demokráciára való hajlama kibírhatatlan kettősséget okozott és abban feszült egész életében. Kettősségben a gazda és a költő. Csak akkor nyugodhatott volna, ha eszményien egyesülnek. Sömjénben volt az igazi, amikor még nem tudta senki, hogy poéta. Az irodalomban mindig gazdálkodó; sohasem lehetett egyenrangú és szabad. Amit hirdetett, a magányosság, a diogenészi sors hordó-betegséggé fajult. Minden olyan későn jutott hozzá, barátai nem voltak, mindenben gyanakodott. író300