Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Mezey Katalin: "Látszunk láthatatlan" (Bokor levente versei)
„csontozatot” épít is verseibe, sosem csontvázakat készít. Sosem unalmas, sosem szokványos, sosem spekulatív. „Bő ruhaként sovány emberről / lehull a technika. / Félszegen mozog idétlenül / látni rajta hogy anyja fia” (Corpus). Feszegeti a nehezen kimondhatót, vívódik a kiküszöbölhetetlen múlttal és a jelennel, ami túlontúl megköti lehetőségeit. „Hiába nyújtod most kezed / csecsemőkori vitaminokért! / El- hülyítnek mint a déli öntözés / mikor agyhuggyantva vinnyog a kert. / — Lennél maréknyi gaz csupán?” (Nem sokat választhatsz). Aki olyan tapintatlanul szókimondó, aki egy-ugyanabban a mondatban akár földhöz ragadt naturalista és elvont tézis-fogalmazó, aki képes a világgal szembeni legnagyobb szentségtörésekre, szavak értelmével és alakjával való minduntalan költői visszaéléseikre, meghökkentésre és zavarbaejtésre és mégcsak nem is öncélúan, nem is mindig „kötelező” szabadversben — könnyű útra nem számíthat. Ezzel Bokor is tisztában van: „Élhet az ember, hogy észre sem veszi; / nem zárkózik az arc kosarába. / Átjuthat könnyen, lenyelt almamagként, / mely a szarból is mosolyog” (Élhet az ember). Nem ezt a magatartást választja, mégis természetes, hogy nem tud beletörődni a kisemmizettségbe, mellőzöttségbe. Szomorú, milyen alapvető igazságot fogalmaz meg, milyen sokakban visszhangzó gondolatot fejez ki Mért tegyem című versében: „Megtiltani a képességet / talán nem lopás-e? // Elhúzod ideig- óráig / levegő nélkül”. Fájdalmas-hitelesen, fájdalmas-kendőzetlenül látja helyzetét, a kor kiszolgáltatott — mindent felfogni, de semmit megváltoztatni nem tudó — emberének helyzetét: „Csak nyugalom, lépjünk halkan / vadállat alszik az ajtó előtt / találkozott már más is vele / jaj de nem hitt neki” (Az embert). Az Aranylázálom és a Föltétien elégiák című fejezetek bizonyítják, hogy Bokor megalkotta a maga saját versnyelvét, és azt a föltáró és összegző módszert is, amely segítségével képes állandó feszültségben tartani verseit. Sorai, mint az ellentétes pólusok között pattogó szikrák, mindig hasonlóan és mindig másképpen követik egymást. Szinte kajánul próbálja ki a nyelv tűrő- és teherbíróképességét. Az utolsó, Torzóliget című ciklusban már nem elsősorban szenvedélyek és szenvedések versérvényű lenyomatait találjuk, hanem a birtokba vett és pontosan felismert, soklehetőségű költői módszer tudatos alkalmazását. Az alkalmazás és a tudatosság minden előnyével és néhány hátrányával. A könyv értékeit gyarapítják az olyan nagyszerű stílustréfák, mint a (mítosz-hangzók), az átgondolt, nagyigényű és higgadtan megvalósított kompozíciók, mint a Torzás panteonja vagy a Niké. Ezekben maradéktalanul igazolódnak, mert funkciót töltenek be a mégoly szokatlan nyelvtani ötletek is, mint: „Én a jövő ingyenkutatója / tékozlok kapatlan lehet- séget” (Niké, 2.). Néha azonban a csavaros ötletet, nyelvi találmányt nem hevíti igazi vers-indulat. Ezek a ritka kisiklások még jókor figyelmeztethetik a költőt minden eszköztár, még a saját eszköztárunk használatának veszélyére: a modorosságra. Elenyésző ellenérzés ez a kötet egészének újdonságélményét, gondolati gazdagságát, nyelvi eredetiségét mérlegre téve. Bokor Levente első versgyűjteménye egyszersmind figyelmet érdemlő költői beérkezés is. Helye régen ott van a gondolati líra fogalmát kitágító, a groteszk esztétikumát kibontakoztató, az érvényes mai köl- * tészet feltalálásán munkálkodó költők között. Az, hogy csak most, hosszú késéssel jelentkezhet, bizonyosan megnehezíti majd beilleszkedését. A „sorfal” úgy-ahogy fölállt. Mégis helyet kell neki szorítani az irodalmi köztudatban. Nem is akármilyen helyet. (Kozmosz Könyvek, 1983.) MEZEY KATALIN 958
