Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXI.

azonos a törekvésekkel, a vonattal és avval az elefánttal, aki „Hűvös és bölcs” vizeket ivott, és azonos avval, akinek „Most lelkem ember — mennyem oda van”. Az én hatvanhat évem is „elszelelt” a bibliai hét szűk esztendő kényszer- pihenőjének látószögéből, torz ikecskebakugrásszerű sietséggel; és bizony nem tudom, hogy müvei is voltam én azonos a bizonytalan kimenetelű sorsomat és a még bizonytalanabb értékű bűntudatomat nem számítva, ami mind felér egy meghosszabbított „misz-orgiával”. Képek, nyomatok, rajzok, írások, búcsúbeszédek és a betegségek ragacsaival egybe eszkábált anyaga a szellemnek: keressétek itt sorsomat, hátha szerencsésebbek lesztek, mint én, akinek nyakát a semmi zsinegével köti szorosra egészen a fulladásig a pályatévesztettség. vagy annak az abszurditásáig átélt, mazohizmusban kiélt tudata? „A semmi ágán ül szívem” írta József Attila, és nem tudom, hogy mi volt előbb: a zene vagy a gondolat, ami úgy sietett a szenvedés elé, hogy ne másnak fájjon az a drámai pillanat, amikor ki lehet és ki szabad mondani a kimondhatatlant.

Az imént írtam: József Attila nem volt beteg, és most került a kezembe Osvát Ernőnek egy mondata: „A beteg várja a halált, az egészséges elébe megy.” Senki ne gondolja, hogy Osvát e mondatával meghirdette az öngyilkosság üdvtanát, még akkor sem, ha ő maga kanyarította a befejező zárójelet élete után. József Attila hitt a hasonlatok teremtő és újrateremtő erejében, hogyan is lehetett hát beteg? Élete teljében alkotott és alkotó teljében élt. öngyilkossága nem a halálára hívta fel a figyelmet, hanem szellemének — valódi életének — állandóan kristályosodó létére. Arra, amiről megint csak Osvát Ernő így ír: „Pillanat áradása, önfeledt lélekjelenlét: ihlet!”. „Két külön dolog. Van az irodalom, s vannak a nagy írók” Osvát ars poetieá-jára rímel József Attila: Ars Poetica című versének két sora:

Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga?

És két szakasszal lejjebb: „Szép a forrás - fürödni abban! / A nyugalom, a remegés / egymást öleli s kél a habban / kecsesen okos csevegés.” Bizony, „vannak a nagy írók”, akik leírhatják, hogy „Költő vagyok”, és olyan fecskeröptű soraik vannak, mint a „kecsesen okos csevegés”. Zene, vagy gondolat? Nem mindegy? „A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban / kecsesen okos csevegés”. Még egyszer Osvát: „Minden amit mondunk, belülről kifejezés, kívülről forma. Nincs hatalom, egyszerűség, zseni, mely megakadályozza, hogy a forma el ne csábítsa a kifejezést. Hűtlenség az új élet törvénye”. Hosszú életem folyamán nagyon sokszor csereberéltem kifejezési formát: írás, festés úgy kergették egymást, mint megriadt aprójószágok és az elégedetlenségeimet olyan udvariassággal engedtem magam elé, mint a fiatal az idősebbet és nagyon gyakran kérdeztem magamtól: hol vagyak én? Szinte felkínáltam magamat mások túlélésre fent kételkedéseinek, szinte bátorítva azokat, hogy csak bántsanak nyugodtan és beálltam sorúkba. Így hát nem csoda, hogy nem csak éltek, de visszaéltek szavaimmal. Lehet, hogy egyeseket nagyon megbántok most, akik művészetemet így vagy úgy magyarázzák, ha elárulom, hogy jóformán valamennyi formulájukat én szuggeráltam „alájuk” és igazán nagyon kevés azoknak a száma, akik „saját fejükkel” gondolkoztak, akár rólam, akár bármi másról. Miért adagoltam önmagamat így? Mert féltem attól a képzőművészeti halandzsanyelvtől, amit az a szelemi tétovaság és tehetetlenség hozott létre, ami a for269