Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXI.
ma iránti érzéketlenségben manifesztálódik. Szinte mosolyognom kell azon a buzgóságon, ahogyan valódi, hamisítatlan és formátlan műveket „megmagyaráznak”, mert valami művészeten kívüli szempont miatt zsenivé kell avatni a halandzsőrt. A nagy szavak mindig torzítják a valóságot, akár egy színházi látcső, úgy forgatható a nyelv. A kicsiből nagyot, a nagyból kicsit hazudik. Hányszor kell olvasni olyan mondatot, hogy a „határainkon túl is jólismert X vagy Y”. Tudjuk jól, hogy a határainkon túl még azokat sem ismerik jól, akik évtizedek óta határainkon túl élnek, dolgoznak és kiállítanak. Vagy „az Európában is jól ismert X vagy Y”. Mire jó mindez? Az önáltatás szó kísértetiesen hasonlít az önaltatás szóhoz és még tartalmilag is van valami rokonság a két szó között. Álomba menekülés a valóság elől. A propos álom: amióta nem festek, de különösen az utóbbi hónapokiban, álmaim színesek és nem csak közvetlenül az ébredések után emlékezem a színekre, hanem bennem maradnak — akár a képekről készült színes reprodukciók — színei. De az álmaim jelképesen is „színesek”, hiszen történésekben gazdagok, talán kárpótlásul a kórházi sivár évekért; ki tudja? Kár, hogy nincsen türelmem az ébredések után azonnal leírni álmaimat. Vagy talán jó is, hogy nincsen türelmem és úgy engedem tünékeny vízióként elpengeni az időben, ahogyan egy színes pillangó röpdös szinte céltalanul a térben. Kafka stílusának álom-szürképét nem a kikapcsolt tudat hozta létre, hanem a térdre kényszert tett valóság megélése; terébe szinte beidézi a kívülről várakozókat. Megnevezi a létezőt élesen kontúrozva a formát a történések evidenciájával. „A művészet: igazcsalás” — írta Osvát Ernő az „Elégedetlenség könyve”) cím alatt összegyűjtött és plasztikus tömörséggel fogalmazott bölcseleti aforizmái valamelyikében. Tudjuk mi ezt jól, az éberen álmodozók közüliek, és valójában nincsen szükségünk a megélt álmok bonyolult motívum-világára, hogy számot adjunk fantáziánk csapongó lepketáncáról. Amikor alszom és a tudatalattim komponálja meg ólmaimat, tulajdonképpen ki vagyok rekesztve az alakítás küzdelmeiből a válogatás felelősségéből az „igaz- csalással” járó kételyekből és a bűntudatból, amiért részt követelek a teremtésből lefölözött javakból. „Istenkáromlás” — mondaná Andre Breton, ha ismerné ezt a kifejezést, ő, a „Szürrealizmus Pápája” és egyben papája, aki csak azért bocsájtaná meg e mondatokat nekem, elfajzott fiának, mert ő sem volt soha következetes és magam sem voltam az soha sem. 1947-ben Marcel Jean, a festő vitt fel hozzá és lakását nehéz lenné elfelejteni: viszontlátni eredetiben képeket és tárgyakat, amelyeket jól ismertem reprodukciókból. A szürrealizmus kegytárgyait és Max Ernst, Picasso képeit eredetiben, továbbá világhírű bábugyűjternényét és úgy, ahogy volt, az egészet, vele együtt, és elnézni neki azt a gyengeségét, hogy egy ismeretlen fiatal magyarnak is, aki voltam, kiállította a Nemzetközi Szürrealista Világkiállításon egy szürrealistának egyáltalán nem mondható képét. De hát bizonyos korban az olcsó sikerek is legyezgethe- tik az ember hiúságát — bár hazugság nélkül állíthatom, hogy nem álltattam magam sem úgynevezett „sikerélménnyel”, sem avval, hogy egyik pillanatról a másikra nyitva lesznek az utak számomra bármi felé is Párizsban. Szerencsémre ennek az önáltatásnak hiánya végigkísérte életemet; soha nem vártam kiállításaimtól mást, mint lehetőséget önmagam felülvizsgálatára, és amikor a kiállításaim itthoni sora már szinte lavinaszerűen elindult és nem a magam akaratából, hanem kettős kényszerből: jelesül a kerületi és területi igényeknek engedve, másfelől a betegségemből adódó festési tehetetlenségből — legalább ennyi kapcsolatot tartani akartam az örökké kétes hatású külvilággal. De mint köztudott, az úgynevezett (uram bocsáss a szóért) párizsi „főműveim” itthoni 270
