Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Sándor István: A nevettetés nagymesterei néphagyományunkban (tanulmány)

csudáit» a temérdek szabóknak sokaságát, kiki akarta meghallani azt a hasznos mesterséget. Végre hírt ád a céhmester Tillinkónak, hogy már jöjjön, mind együtt vannak. Eljön Tillinkó, és őket egy nagy tágas piacra vezeti; számtalan volt a nép, kik már alig várták a dolognak kimenetelét; azután felmegyen egy magas toronyba, és így kiált le:

— Halljátok-é, becsületes cébéli szabómester emberek! Jól feljegyezzétek magatoknak, hogy, ha ollótok, réf, cérna, tű és gyűszűtök vagyon, ez elég a ti mesterségetekhez. Mindazonáltal ezt a mesterséget tanuljátok meg tőlem, és még fiaitoknak is testamentomban hagyjátok, hogy midőn varrni akartok, el ne felejtsetek a cérnának végén csomót kötni.” (I. k. 122. sz.)

Az idézett történet modelljében rejlő „elemi gondolat”, hogy t. i. bármely emberi fáradság eredményét csak bizonyos magától értetődő, s így számon sem igen tartott egyszerű alapfeltétel biztosítja, — kivált székelyföldi anekdotákban variáló- dott tovább. így került 1933-ban a csík-csekefalvi születésű Miklós Ferenc megjegyzése leánya kéziratos receptkönyvében, valamely erdélyi ételkülönlegesség leírása alatt: „és még arra is vigyázz, Annuskám, hogy előbb ne felejts el tüzet rakni.” Említsük meg itt, hogy a fentebb idézett mesének változatai sorában is akad olyan, amelyben Tillinkó lép az ördöggel vitázó Markalf helyébe, azonos szereppel és azonos feladatok megoldásával.

Van azonban az Eulenspiegel-anekdoták hazai variánsainak egy gazdagon képviselt külön csoportja, amely mind Holosovszky, mind Kónyi magyarosításától vagy egyéb hazai irodalmi munkától független és szorosan népköltészeti érdekű. Országszerte ismernek ugyanis népi mesemondóink a tréfáit űző kópé 10—15 esetéből ösz- szeállított anekdota-füzért, amelynek szerveződésében a népi képzelet közvetlen alakító játéka, a hagyományos mesestruktúrák ihlető hatása figyelhető meg.

Jókai Mór, az anekdota-műfaj első magyar kutatója már 1846-ban, Erdélyi János „Népdalok és mondák” c. gyűjteménye első kötetének megjelenésekor megfigyeli, hogy e mű egyoldalúan a népdalok felé fordul, elhanyagolja meséinket, „miket köznépünknél minden gyermek ismer”, az utóbbiak példái közt pedig Csalóka Péter meséit is megemlíti. Utóbb azt is följegyezte, hogy e mesét szájhagyományból ismeri: „az én kedves apám gyerekkoromban sokat mesélgertett nekem, tőle hallottam ezeket a regéket Csalóka Péterről.” Akadémiai székfoglalóját, mint ismeretes „A magyar néphumorról” címen tartotta meg, s benne ismét kitért a „nagyon kis gyermek korában” hallott Csalóka-történetekre: „Valódi pendantja Eulenspiegel csínyjai- nak, anélkül, hogy azokból fordítva másolva lenne, sőt népszokásainkkal annyira egyöntetű, hogy eredetiségére bízvást lehet hivatkozni, s a mellett oly naiv fantáziával elmesélve, hogy én nem mernék hasonló alkotásra vállalkozni.” írónk a maga szűkebb pátriájából, a Csallóközből eredezteti Csalóka Péter nevét; idézett nyilatkozatára rácáfolva pedig mégiscsak rekonstruálta emlékezetéből Csalóka Péter trufái- nák füzérét, s fel is vette azt „A magyar nép adomái” c. művébe (1856).

Milyen régi hagyomány táplálja e XIX. századi anekdotahősünk emlékét, arra nézve György • Lajos nagyértékű kutatásai nyújtottak bizonyítékot. A Csalóka név hátteréül természetesen nem a Csallóköz neve szolgált, hanem a csalás, az Eulenspie- gel-jellegű hős garázdálkodásának vezérmotívuma. Ebben a felfogásban ismert hősiünk a maga Csalóka nevével együtt már a XVII. században is: egyik dolgát Veresmarti Mihály is idézi exemplumként „Initő és tanító levél” c. iratában (Pozsony 1639), ízes előadásban. A történet szerint valamely úr „szentegyházat akarván egykor szépen megíratni”, mai szóval kifesteni, — festőt keres, az pedig kiköti, hogy munkáját mindaddig senki ne látogassa, amíg egészen el nem készült:

„Mi lészen? Bérekeszkedvén, az egész üdőt hivalkodással tölti e semmirekellő. Eltelvén az üdő pedig, az úr főemberekkel és udvara népével elmegyen, hogy szép írott szentegyházát meglássa. A Csalók^ felnyitván, az urat ékessen köszönti, és vesz- szőcskéje kezében lévén, kezdi mutogatni a külömb-külömbféle szép módjával megírt históriákat, hogy már — imhol jobb felől imez, amott amaz história mely drá- galátosan vagyon írva! Itt ez, ámhol amaz vagyori.

548