Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Sándor István: A nevettetés nagymesterei néphagyományunkban (tanulmány)

Nézélnek imezek; forgatják szemüket: semmit nem látnak. Az udvari szolgák is zörgőidnek, s együk is mongya: hitemre, semmit afélét én itt nem látok.

Másik is: Isten úgy segéllyen, ott semmi írás nincsen.

Ki ismég: Markalf ez, ez e’ s e’ fia.

Más: Nagy dolog, ha nem Csalóka. Lelkemre mondom, hogy Csalóka.

Azokat ő hallatlanná tévén, minjárton eljár dolgában és mond:

— Balfelől pedig, im láttyátok, hogy ama kép elevenségének csak az egy szóllás héja; iminét ez szép proporcióval, amonnét amaz illendő festékkel vagyon.

A fő nemes emberek is tovább nem szenvedhetnék gazságát, mondják, hogy ne játszanék vélek; mert noha nékik jó szemök volna, de semmit afélét nem látnának, amit ő mutogatna.

Reájuk visszafordulván a Csalóka, mond bátran:

— Az nem csuda, ha nem mindenek láthattyák ez írott képeket: mert ez oly szent munka, hogy azt fattyú nem is láthattya.

Még a mutogatáshoz kezdvén, mond:

— A boltozaton is pedig imitt imez, amott amaz vagyon.

Az udvariak azért és fő emberek megváltozván ezekre, már eggyik is mondgya, hogy ő kezdi sajdítani; másik is, hogy ő derekasan láttya; némellék a Csalókánál többet is mondanak, hogy fattyaknak ne ítéltessenék.

Végre az úr is, anyd jó közzül, hogy csak egyedül ne légyen fattyú, dicsérvén a képíró mestert, és jól megfizetvén néki, békével bocsáttya.” (126—18. 1.)

Semmi kétség, tartalmilag a történet azonos a német Eulenspiegel népkönyv egyik történetével! A magyar szöveg azonban érzékeltetni tudja, hazánkban Csalóka, a műértést mímelő ágálás, semmit valamivé hazudó szemfényvesztés hőse — függetlenül a láthatatlan képpel való mesterkedéstől — az „udvari szolgák” előtt már korábbról is ismert: „Nagy dolog, ha nem Csalóka. Lelkemre mondom, hogy Csalóka!” Veresmarti korában tehát él népünk emlékezetében egy Eulenspiegelt megszemélyesítő magyar nevű tréfamester, Markalfnak valamiféle mása. Az irodalom alatti életét szívós folyamatossággal élő néphagyomány pedig Toldi Miklóshoz, Királyfia Kismiklóshoz hasonlóan Csalókánk alakját azóta is őrzi Jókai, pontosabban Jókai apjának koráig, azon is túl, napjainkig.

A Csalókáról, Csalóka vagy Csalafinta Péterről szóló harsány történetek ugyanis laza népmeséi szerkezetbe sorakoztatva jelentős számban kerülnek elő újabb nép- költészeti gyűjtéseinkben is. Népmeséink katalógusa harminc változatukat tartja nyilván, a bennük foglalt anekdota-változatok száma legalább kétszázra tehető.

E történetek közül nem egy akad, amelyben Csalóka nem másért, csak puszta kedvtelésből tör borsot idegenek orra alá. Lova levágott farkát botra tűzve veri le a tóba, s rimánkodik, hogy segítsenek, húzzák ki vízbe fulladt lovát; mikor pedig valaki hajt a szóra, s nagyot rántva a lófarkon, vízibe, sárba esik, nagyot nevet rajta. Kihasználja, hogy a parton legelésző csorda, a víz fölé hajló ágon gunnyasztó tyúkok képe a tóban tükröződik, s utánuk küldi a hiszékeny és kapzsi embereket. Násznép közeledik; Csalóka azt hazudja, kincs van a közeli kútba, s a lakodalom népe, magára hagyván a menyasszonyt, fut a kincs után. A lakodalomban pedig Csalóka játssza meg a vőlegényt; ám éjszakára már hiába várja őt magához a fiatal asszony, Csalóka maga helyett egy kecskét csempész be hozzá, s az asszonyka kiabálni kezd: „édesapám, vót-e kendnek négy lába, két szarva, mikor vőlegény vót?”

Máskor pénzt, jószágot próbál szerezni a csalafintaságával. A fogadósnál jó előre kiegyenlíti számláját, azután úgy tesz mintha kalapja varázserejű volna, földhöz csapva az fizetné ki a fogyasztott ételt, italt. Bohózatba illő kép, amint a kocsma népe a Csalókától jó pénzért megszerzett kalapot szintén csapkodni kezdi, de a kocs- máros most mindegyre azt hajtogatja: „nincs megfizetve!” De bűvös erejűnek hazudja az üstöt is, amelyben a tűz fölött már fortyog a gulyás, mikor észreveszi, hogy a házhoz a bíró közeleg. Mintha az üst tűz nélkül, önerejéből is főzne, forralna, nagyhirtelen az udvaron heverő tuskóra teszi ki. A fösvény bíró egyszeriben megvásárolja a varázsedényt, sőt utóbb annak tartozékát, a tüskét is; s mire a csalás kiderül, Csalókának már nyoma veszett.

549