Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Tandori Dezső: A zsalu sarokvasa

éppen a zenei fantázia működésétől várták a minél teljesebb esztétikai hatóerőt. A „szép vers” hagyományos fogalma, amely Kosztolányinál, Nadányinál vagy Jékelynél az alkotó tevékenység egyik vezérlő elvét jelentette, nála elveszítette értelmét: Tan- dori Dezső a legkevésbé sem a tradicionális esztétikai ideálok követésében látja a mai költő feladatát. Kísérleti költészetet hoz létre, amely korábban (Töredék Hamletnak és Egy talált tárgy megtisztítása című köteteiben) a szöveg minél magasabb fokú elvonatkoztatására, majd (A mennyezet és a padló, valamint Még így sem című köteteiben) minél teljesebben és köznapibb konkrétságára törekszik. Az eredmény mindenképpen távol áll a költészet tradicionális értékeitől, attól a „poétikus” valóságképtől és szemlélettől, amelyet Kosztolányi, Szép Ernő, Nadányi Zoltán, Jékely Zoltán és Weöres Sándor képvisel. Most mégis a „poétikus” látásnak és alkotásmódnak ezeket a klasszikus képviselőit fedezi fel a maga számára, s helyezi el személyes galériájának hősei között. Nem a kísérletezőket, a nyelvi és szemiotikái experimen- talizmus híveit, hanem éppenséggel a „bel canto” mestereit, azokat a költőket, akik tüneményes zenei képességekkel játszottak a költészet hangszerén. (Még Kassák avantgarde költészetében is felfedezi a zenei dallamot, midőn azt vizsgálja, hogy ez a költészet miként ad poétikai szerepet a mondat terjedelmének, periódusainak és belső arányainak!) Mi más lenne ez a vonzódás, mint a költészet jelenkori válságát mélyen átélő alkotó művész fájdalmas^ egyszersmind boldog nosztalgiája a költői muzsika szárnyán szálló korábbi daliam iránt? A nosztalgia valójában vallomás: a költészet klasszikus „bel cantója” iránt táplált érdeklődés és vonzadom Tandori tanulmányainak személyességét, mondhatnám azt is, költőiségét domborítja ki.

A költői személyesség ütközik ki a prózaírókról szóló tanulmányokban is. Már a feldolgozott írók listája is sokat elárul Tandori Dezső vonzalmairól: Henry David Thoreau, Ambrose Bierce, Franz Kafka, Karl Kraus, Robert Musil, J. D. Salinger, Peter Handke, Thomas Bernhardt, Sylvia Plath, a magyarok sorából Ottlik Géza és Örkény István (Az idegen írók közül többet Tandori Dezső tolmácsolt magyarul.) Ezeken a tanulmányokon is átüt az alanyiság, átüt a személyes költői érdekeltség vízjele. Legyen szabad ezt csupán a Walden-idézés című Thoreau-val foglalkozó tanulmánnyal bizonyítani. Az amerikai Thoreau — Ralph Wialdo Emerson romantikus „transzcendentalista” filozófiájának tanítványaként — huszonnyolc éves korában két esztendőre kiköltözködött egy erdei kunyhóba, hogy távol a társadalomtól, a természet közelségében vessen számot az emberi létezés alapvető tapasztalataival. „Azért mentem oda — írta világhírű regényében, a Walden-ben —, mivel tudatosan akartam élni, az életnek csupán a leglényegesebb fényeire összpontosulva, hogy meglássam, mit tudok abból tanulni, amire a létezés tanítani tud; nehogy akkor kelljen észre- vennem, amikor majd meghalok, hogy nem is éltem.” Erről az íróról és erről a regényről ad képet Tandori Dezső tanulmánya; képet, amely egyszersmind önarc-kóp: tükre az esszéíró legsajátabb törekvéseinek is.

Tandor i a modem irodalom első nagy szívdobbanását hall ja ki abból a magán- mitológiából, amelyet a Walden írója teremt. „Thoreau — fejti ki — a tó mellé magával visá már a »modem« érzékenységet, ez villog át bukolifcus búvárlatain, észlelésein és morfondírozásának szép lombot hajtó koronáján (...) a mai irodalmi életérzés legteljesebb érvényű változatának tartalmi őse a Walden-tó magányossága. Nincsenek itt modonbeli szélsőségek, »poklok« és sivatagok, aberrációk és egyéb kéjgáz, Thoreau — akire mintha mi adnánk aztán készséggel a lecsusszangató maszkot, mi segítenénk vissza rá a bohóciruhát — a maga ómódi pedantériájával és légiességével, józanságával és maximalizmusával, természetközeiével és drasztikumá- val együtt az átlagelem kórtanát adja, nem vállalkozik még irodalomformai »szélsőségekre« sem (...) nem, tavi írónk még az íróságot is elhárítja, természetellenes dolgok foglalataként, és följegyzésednek olyannyira a nyers pedagógiai hasznot szánja vágyott osztályrészül, hogy ennél nagyobb formabontást, ha az kell, elgondolni sem bírhatunk.” E hosszabban idézett jellemzésben számunkra most nem az az érdekes, hogy mennyire illik az erdőbe vonuló amerikai íróra, hanem az, hogy mennyire illik magára Tandorira. Ügy gondolom, könnyen ki lehet mutatni e szövegben az önjellemzésnek legalábbis néhány fontos elemét. Az önként felvett maszk, az „ómódi