Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VI.

meg 30—40 képént tíz, tizenöt pengőt kifizetni, ment Bálint Endrének nem volt még neve akkoriban, s ha igen, azt csak a jószeímű Kállai Ernő ismerte, meg csupán Egry József, aki 193,7-ben elismerően írt nekem pár sort a „Külvárosi kávézó” című képemet látva a Nemzeti Szalonban. Hogy az olvasó jól megértse, mit jelenthetett volna Szilágyi Sándornak 30—40 képiért összesen 10—15 pengőt adni: egy Szőnyi, Berény vagy Bamáth kép ára 400 pengő volt akkoriban...

1932 és 1944 között laktunk az Örömvölgy utcában, és e 12 év alatt annyi minden történt velem, külső és belső eseményekben egyaránt, hogy megidézésük szinte lehetetlen. Első párizsi utánitól a sorsomat meghatározó tüdőbajomon át, életre szóló barátságokig. De művészetem is itt kapott többféle segítséget; egyfelől a külső Józsefváros tipikus esett figuráinak elementáris hatására gondolok, másfelől Vajda szellemi segítségére is, ami nélkül nyilván sokkal nehezebben találtam volna önmagámra. Szobánk falait fantasztikus formaszövésű és technikájú médiuma rajzok díszítették, melyek Vajdát sem hagyták közömbösen, erről tanúskodnak utolsó periódusának tussal rajzolt nagyméretű képei is. Ezek a médium! rajzok, technikájukat, kompozícáós megjelenésüket illetően, sokfélék voltak. 1935-ben és 1936-ban Anyám és későbbi férje, Bodnár László kiállítást: rendeztek ezekből a médiumi rajzokból és képekből, és ezék között csodálatosain szépek és izgalmasak is voltak. E rajzók és képek készítői éber állapotban képtelenek voltak egy vonalat is meghúzni, és maguk is kétkedéssel nézték saját munkájukat, amikor elmúlt az a bizonyos transz-állapot, amelyben az alkotások létrejöttek. Anyámék még ma is őriznek egy „sohasem-volt” kacsát ábrázoló tusrajzot, amit készítője rajztollal úgy rajzolt meg, hogy szinte követhetetlen a vonalak egymás mellé kerülése, mert a vonalak közötti fugák olyan szorosak és mégis egymástól elkülönülőék, amit csak Vajdánák azokon a „zsírpapírra” rajzolt nagyméretű tusrajzain figyelhetünk meg, melyeket az utolsó periódusban készített. Az Örömvölgy utcában Vajda két hétig nálunk lakott, és nagyon izgatták képzeletét a médiumi rajzok. Hajlok arra, hogy Vajda egyik kacsára utaló szénrajza mögött az előbb említett médiumi kaesarajz hatására gondoljak... Igaz, hogy Vajdánál a tárgyi kuriozitások az ő valóságába úgy beleszervülíek, hogy fel sem merülhetett az a kérdés: indokolt-e vagy sem jelenlétük értelme és szükségessége... Az érzelmi és formai hatásokat borotvaéles intellektusa és szelektív intuíciója olyan szerkezetben rendezte el, hogy fel sem merülhetett az a ma gyakran elénk meredő kérdés, „hogyan kerül a csizlma az asztalra?” Nem szeretnék senkit sem túlságosan megbántani, de évek óta figyelemmel kísérem egyik fővárosi hetilapunk rajzait, és valójában inkább sajnálatot érzek e rajzok láttán alkotóik iránt, mert a teremtő képzelet működtetése helyett fantázia-vitustáncot lejtenek, és szerintem legalább annyira becsapják önmagukat, mint az úgynevezett szürreálisát érteni akaró szemlélőt.

Persze tudom jól, milyen nehéz egy képszerkesztő dolga; és tudom azt is, menynyire ritka egy-egy kiemelkedően nagy tehetség, de engem jobban megnyugtatnának a valóság és igazság ágai-bogai között fáradsággal küzdő szerényebb tehetségek, mint a hazugságokat gátlástalanul és fölényeskedve, virtuozitással előadó bohóokodók. Márpedig ezekből egyre több van sajnos, és semmiképp nem mentheti őket az a letagadhatatlan tény, hogy az élet „bonyolult és sokrétű” (de hiszen mindig is az volt), és az sem mentheti őket, hogy eklektikus korban élünk, továbbá az sem, hogy Adyt idézzem: „Minden egész összetört”, s ha már Adyt idéztem, újra csak őt: „Finom remegések az erőm” ... Hát nekem ezek az „erők” hiányoznak. Tudjuk jól, hogy az összetört Egész már Paul Klee korában is nagyobb szellemi erőfeszítéseket követéit a művésztől, és azelőtt és azóta is — mint egy kollektív korszak alkotóitól, ezért is nagy a művész felelőssége... Aki hazudik, életet és életeket ás alá, márpedig az az alkotó, aki a nemlétezőt akarja elhitetni, nem azonos azokkal, akik a létezőt akarják újrafogalmazni, vagy egy új létezés lehetőségét megteremteni... Profanizálva: van, akinek el kell hinnem, hogy kezefején hat ujja van, mint Chagallnak el kellett hinnem, hogy teremtő képzelete csodákat hozott létre, és van, akinek azt az ötöt sem hiszem el, amivel a nemlétezőt szorongatja görcsös igyekezettel. Sem a nonszensz irodalom, sem a valódi humorba ágyazott grafikák nonszensz tartalma nem vált ki

148