Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Tóth László: Magunkat kellene vállalni először... Beszélgetés Varga Imrével
lennie, hogy azt a négy év várakozási időt „természetes” rossznak lássam, s valahogy bölcselőben nézzek a kiadói állóképre, azt mondogatva: jól van, a kutyaszentségit, négy évig, ameddig a kéziratomat hevertetik az elvtárs-urak, írok még egy-két jó verset, és bepászintom őket a többi közé. De se türelem, se önbizalom nem volt bennem elég. Most bizonyára másképp alakulna a helyzetem, ha történetesen megint várakozásra kényszerülnék. Visszavenném a kéziratot. Felgyújtanám a kiadót. Fölcsapnék oroszlánvadásznak. Kritikusnak. Mennyi lehetőség! 1971-ben, 1972-ben viszont az állandó önbiztatás és depresszió közötti hánykó- dásom nagyon fásuittá tett. Mikor megjelent a kötetem, már túl voltam sok mindenen, már nem örültem a könyvnek, s közben a második kötetem anyaga is összeállt, s azon gondolkodtam, hogyan állítsam össze ezt a verseskönyvet. Így van az eddig sosem tapasztalt gyorsaság korában. A könyvkiadók tízszer lassabban dolgoznak, mint száz évvel ezelőtt. — Én nagyon tudom tisztelni azt az erőkifejtést, igyekezetei, amit verseid a szüntelen szerepkeresés, s e szerepek következetes fölvállalása terén mutatnak. Recenzenseid fogalmazása szerint, verseid proteuszi alkatra vallanak, a versformák, verstémák, állásfoglalások, magatartások gyakori váltogatása jellemzi őket. Ügy érzem azonban — s ezt a második kötetet, A medve alászáll alapján is mondom —, hogy egyre inkább hiányzanak eddigi költészetedből — ha lehet ezt így mondani, az ezeken az „eltanulásokon” túlmutató szintézisek, nagyobb összegezések. — Ezen már én is gondolkodom. S a most kószülgető harmadik kötetem, akár az önparódia árán is, az eddigiek meghaladása, a te kifejezéseddel élve — szintézise lesz. Nehéz erről beszélnem. Már hosszú-hosszú ideje bíbelődöm egy verses játékkal, illetve már hosszú ideje, hogy feléje se néztem, pihentetem a nyavalyást. Idő kellene a véglegesítéséhez, s egy kis meditációra alkalmas nyugalom is. Nos, a majdani könyv egy részét ez a bizonyos játék foglalná el, amiben megpróbálom elvégezni a hiányolt összegezést. S eddigi verseim romantikája, moralizmusa is megérdemli, hogy nyelvet öltsek rájuk. Első kötetem grammatizáló verseit, jelszerű költeményeit, s a második ősi mintákat követő érzéki ritmusát, mitologizálását szeretném egybeötvözni. Ha sikerül befejeznem ezt az istenátka verses játékot, túllépek vele azon, amit eddig írtam. Elhatároztapi, hogy csak ennek befejezése után fogok hozzá újabb verseskönyvem összeállításához. Noha van már egy kisebb kötetre való rövid verseimből is, nem akarok tüsténtkedni. Addig meg kár erről okoskodnunk. — Könnyen vagy nehezen írsz? Aránylag gyakran publikálsz, hozzám viszonyítva — óriási mennyiséget... — Jókai Mórhoz mérve viszont keveset, ha már a mennyiséget hoztad szóba. Azt hiszem az írásnak nincs módszere, nincs receptje, mindenki másképp csinálja. Verset általában ritkán fogalmazok íróasztalnál, bárhol másutt, csak nem itt. Aztán fél fenéken ülve legépelem hamar a vonatjegyről, gyűrött noteszlapról. Kézírásomat nem tartom áttekinthetőnek, nem tartom véglegesnek. 'Le kell gépelnem az írást, hogy javítani tudjam. A könnyen vagy nehezen írásról sokat lehet beszélni általánosságban vagy konkrét példákkal, de írás közben ez sohasem foglalkoztat. Nem írok folyamatosan, nem tollbamondásszerűen rögzítem a verset. Azokhoz a költőkhöz hasonlítva, akik folyamatosan, törlés nélkül, kisebb-nagyobb javításokkal dolgoznak, én végtelenül sokat pepecselek a versen, műfordításon, esszén is. — Én is azt hiszem, hogy csak abbahagyott versek vannak, készek, végérvényesen lezártak nincsenek... — Nem, nincsenek... Nagyon szeretem az összhangot, pontosságot, órákig elízlelgetek egy-egy szép strófát, aminél jobbat, szebbet írni nem tudnék, ha megfeszülök, akkor se. Most nem az én verseimről van szó, hanem az olvasottakról, Aranyéiról, József Attiláéiéról... Kiszolgáltatottabb vagyok a saját verseim előtt. Nem hiszek a végső változatban, ezért dolgozom rajtuk, amíg csak lehet. — Az előbb már beszélgettünk arról, hogy mit jelentett nekünk — neked — tizennyolc-tizenkilenc évesen „ebbe” az irodalomba belecsöppeni. Mit jelent most — tíz évvel idősebben — fiatal magyar írónak lenni Csehszlovákiában? — Mindjárt beszélgetésünk elején visszahárítottam azt, hogy a hatvanas évek 1018
