Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Losonci Miklós: Szurcsik János műtermében
Mindezt nem egyszerűen a képi leírás pedantériájával végzi, hanem ,,szenvedélyes, nyers, szaggatott” hangvétellel, ahogy Szíj Rezső jellemezte. Szurcsik János művészete azért drámai erejű, mert az élet is az, melyet ábrázol, kísér, tükröz. Vérbeli realista, olyan festő, aki maga is átérzi a képpé gyűjtött, ala'r- kított világ minden szenvedését és örömét. Csupán a szenvtelenség az, amit elűzött önmagától. Az Alföld festője ízig, vérig, de úgy, hogy ez nem földrajzi, hanem lelkületi kategória, magatartás. Ki tudja hányszor tette meg az utat Budapesttől Hercegszántóig gyalog, vonattal, autóval; ki tudja? Itt a műterme, ott az otthona. Csak annyi a bizonyosság, hogy e portyákból festmények születtek. Az alvó utazók, a bátmonos- tori asszonyok, a szeremlei házak, a dunatöltés, a tsz-istálló, a Tálas-tanya, juhászok, dunavecsei és hercegszántói templom, a solti major mind-mind e külső-belső utazás festészetté növelt élményforrása: hossza legalább kétszáz kilométer, és a végtelen idő rétegszelvénye. Ismeretes a kenyér útját kísérő sorozata. Tarlón pihen a lány, kalászok őrzik álmát, gladiátor izmokkal magvetők lepik a tavaszi mezőt. Szurcsik nyara: kaszások, kazlak, kaszakalapálók, kévés szekerek, boglyák és szérű; mind-mind a kenyeret, az élet egyszerű ünnepét ígéri. S mikor végre megszületik a fény, eső és emberi munka közös összefogásaként, biciklis munkás viszi haza, vonatról érkező, pénzét számláló öregasszony, mind a kenyér megteremtői és várományosai. József Attila is „csendes, kévébe gyűjtött” reggelekről beszél, Petőfi Sándor is anyánk szegte fekete 'kenyeret dicsér, Rimbaud pékség előtt várakozó kis rongyosokat figyel, Pátzay Pál szobra is hatalmas kenyérben öleli magához az életet. A kenyér örök jogfolytonosságának festője Szurcsik János, aki a kenyérteremtés hősi korszakának utolsó szakaszát örökítette meg, ahogy még ő látta a szájhoz érkező kenyér nagy és izmokat feszítő vonulatát. Ma már gép veti a magot, kombájn arat és csépel, gép emeli a zsákokat, kemence helyett modern üzemek ontják a kenyeret. Ma már csak az eredményt érzékeljük, az érte verekedő munka jórészt a gépekre hárul. Legalábbis nálunk. Ami itt maradt, az emlék csupán, élővé Szurcsik János művészetében lesz. Minden túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy ez a műcsoportja történelmi irányt jelöl, hiszen az utóbbi harminc év felgyorsulása századok munkáját végezte el. Szurcsik gobelinjén földosztást láttat, mely szinte tegnap volt. Az első magvetők jó magot vetettek; búzát és igazságot, tartós haladást, békét. Mindig azt a szomorúságot, gondot találja meg képein, mely életének, családjának, népének tartozéka, s melyen művészettel segíthet. Újságolvasójának arca kalap, rejtőzik a „síró öregasszony” tekintete is. Takarja az élet az öreg arcokat, de a művészet, a teremtő munka felvidítja mégis a homlokot. Így nő a tanyák és a táj fölé „Veres Péter” is Szurcsik János értelmezésében; hiteles erővel, méltósággal és magabiztosan, ■— népet, sorsot, időt testesítve. Szurcsik belül hordozza az emberi meghittséget, ezért tudja arcokra átkölteni az anyák melegségét, a kapáló asszonyok lebírhatatlan szorgalmát, a kaszáló férfi heroikus lendületét, a lovakat hajtó fiú barbár tisztaságát, zsákot cipelő férfiak, asszonyok helytállását. Takarékosan bánik eszközeivel, ezzel igazolja gazdagságát. Festménnyé figyeli az evő férfi áhítatát, a kucsmás parasztok szekerezését, a betegfürösztéist, a temetést. Minden nagyon emberi nála az öröm is, a munka is, a könny és a mosoly is. Érezteti, hogy gyógyul a seb, a fájdalom csak átmeneti állapot. A 174
