Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Losonci Miklós: Szurcsik János műtermében

föld népe munkával gyógyul meg minden nyavalyából, kapamozdulattá változik az asztalra borult gyötrődés. Erre is alkalmas a magyar festészet, hogy milliók hétköznapjait a munka tiszta látószögében és távlatában örökítse meg. Gatyás öregembere is háttal áll, arca; nyitott tenyere, ebből épült, ebből a munkás józanságból és becsületből történelmünk. A kép mondja így; pontosan. Az eltakart arc nem félszegséget, hanem szemérmet jelöl, népünk önarcképét, melyhez józanság, erő társul.

Szurcsik János: Fekvő nő

Kelléktára, látomás-raktára kifogyhatatlan: évszakok és tájak ontják az élményt, hogy azok egyszer festménnyé növekedjenek. Tanyaudvar, szobabelső, kendős fej, pásztorgyerek, hartai táj kelleti magát, mind-mind Szurcsik művészetébe kéredzkedik. Ö figyelmes udvariassággal felveszi e kincs-szekérre az idős parasztházaspárt, a kapuban beszélgetőket, a ,,Vihar”-ban is előre haladó asszonyokat, az esőben ázókat, a gondba felejtkezőket, a fákat, házakat, lovakat, kalászokat, melyek egyaránt az emberről regélnek, —■ az ő világát fejezik ki.

Pogány Ö. Gábor jelzi, hogy „Szurcsik János az emberi együttélés dramaturgiájából nem felejti ki a jobbra, a tökéletesebbre törő jámbor szándékot”. Azért nem felejti ki, mert megszerzett jóakaratával együttél a természettel, az óvja a tévedéstől, az súrolja tisztára, az termi benne a mesterművekre kész lelkületi állapotot; magatartást, hűséget, elkötelezettséget néphez és jövőhöz.

175