Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)

rám erőltetett a boltosnő, apródonként elfogy. Bevásároltam a gyógyszereket, utána indultam a műkútra. Már az orvoshoz menet észrevettem, hogy az öreg borbély, a városból jár ki fél éve, nagyon néz. Köszönt is, de akkor még nem szólt semmit. Most, hogy odaértem, kilépett elém a betonra. Hogy az én unokám volt-e az a magas, erős, pesti fiú, aki július végén hajat vágatott nála. Az a szőke. Az enyém. Csak nem csinált valami bajt? Bajt nem csinált, de nem a legszebben viselkedett. Elmesélte aztán sorjában. Bement a gyerek, köszönt, és kérte, hogy nyírja meg szépen. Nem néznek még téged a lányok. Akkor is szépen tessék levágni a hajam. Jól van, de legyél egy kicsit csendesebben. Az itteni gyerekek nem szoktak ám így parancsolgatni. Erre elhallgatott, én meg dolgoztam a fején. Csúnya nagy haja volt, lenőtt egészen a nyakára. Csak egyszer kellett rászólnom, hogy ne izegjen-mozogjon, mert könnyen a fülébe kerülhet. Ettől kezdve nem szólt, csak egyre vörösödött. ahogy nyírtam. Amikor leveszem róla a kendőt, és megkérdezem, na, voltál-e már ilyen szépen megtakarosítva, mert elég becsületesre sikerült a hajvágás, elsírta magát. Vegyem tudomásul, hogy ilyen pocsékul őt még senki az életben meg nem kopasztotta. Hogy beszélsz velem? Igenis pocsékul tetszett megnyírni, mondta, és bőgve elment. Mert hogy egy kicsit fölszedtem a haját.

Nem tudtam együtt szomorkodni vele. Megtöltöttem vízzel az edényt, de még akkor is, amikor az utca közepén jártam, egyre rázott a nevetés. Most aztán meglehet rólam is a véleménye az öreg borbélynak. Pedig én csak azért nevettem, mert ekkor értettem meg, miért kért tőlem nyaksálat a Kisgyuri, amikor biciklizni indult a nyírás estéjén. Nyáron nyaksálat!

Letörtük a kukoricát. Nehéz törés volt. Alig lehetett mozogni a gaztól. Meg sem találják a megfosztott csöveket, ha a csomók helyéről előre föl nem tépik a dudvát a sógorék. A szár is hatalmasra nőtt, lehetett vagy három méter magas. A. földről kocsi hordta be a kukoricát az udvarra. Kasokkal szétmértük, az én részemet mindjárt a góréba borogattuk. Mire berakodtunk, megjött a sógor veje a teherautóval, így az ő kukoricájuk is aznap a helyére került. Huszonhat mázsa körül termett, negyedével kevesebb, mint szokott. Apróra maradtak a csövek. Hiába volt olyan sok eső, nem pótolta az elmaradt kapálásokat. Láttam, bántja a sógort is a gyönge eredmény. Rá nem fizetett, de eppen csak a napszám jött meg rajta. ígérte, jövőre rendbe hozzák a nagyon elgazosodott földet. Bizony, az kellene!

Körüljártam a górét, becsuktam a kaput, indultam befelé. Ildikóéknál már égett a lámpa, pedig alig múlt 6 óra. Kurtulnak a nappalok, hosszabbodnak az éjszakák. Kétszeresen is hosszabbodnak annak, aki egymagára zárja az ajtót. Egy olyan házét, amelyben mindig sokan éltek.

Édesapámék idejében nyolcán voltunk, mára egyedül maradtam. Egyedül a halottaimmal. Elsőnek édesapám ment el, utána édesanyám. Mindketten fölötte voltak a 90 évnek. 1943 — 1945 — 1946 — 1967, mind egy-egy temetés. Édesanyámat az én szép fiam követte. Agydaganat vitte el. Az orvos nem tudta, mitől kapta a betegségét. Én tudtam. A rengeteg tanulás, hogy kitűnő lehessen, és ne fizessünk utána tandíjat. Meg azok a nehéz, pihenés nélküli nyarak. Aratni, csépelni járt, hogy megvehesse a ruháit, könyveit. Ha már kiesek a munkából, legalább erre ne legyen gondjuk, anyukám, mondta. Hasztalan jártuk a kórházakat, klinikákat rossz utakon, bérelt teherautóval, ilyen kényes operációt 1945-ben még nem vállaltak az orvosok. Előbb a lábáról esett le, majd akadozni kezdett a beszéde, azután a látását veszítette el, a végén már csak jelekkel beszélt. Tavasszal halt meg. Érettségi előtt. Osztálytársai virággal mentek a ko405