Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
porsója után. A Lányok ibolyával, gyöngyvirággal a fiúk. A legborzasztóbb, ha fiatal megy el. Az uram távozott utoljára. Vele éltük le itt a leghosszabb időt, ötven esztendőt. Hogyan lehet kibírni ennyi gyászt magányosan, gyámoltalanul? Ezeken az őszi estéken, halála hónapjához közeledve, az én jó uramat hallgatom, ha elalszik a villany. Lehet, hogy ez a föltámadás? Apáméknak nádtetős házuk volt Földváron, de nem laktunk benne. Arra volt jó, hogy büszkébb cselédek legyünk. Amolyan szókimondó, nem hajlongó népség. A két kezünk munkájára éppúgy rá voltunk utalva, mint a többiek, de szolgálni könnyebb volt. Majdnem mintha csak szívességből tennénk, hisz nekünk házunk van. Nem lehet csak úgy az ég alá kitenni bennünket. Gyerekkoromban segítettem édesanyámnak disznót, tehenet, tyúkot etetni. Megkerestem a tojást. Veteményeztünk. Kapáltunk. Kitakarítottam az ólakat meg minden. Nagyon futás voltam, édesanyám velem fogatta meg a tyúkokat. Mint afféle kemény cselédgyerek, aki nem bír a kedvével, jól elvertem, ha elfogtam, amiért elszaladt. Féltek a végén. Ha elindultam, mind lelapult. Édesanyám meg engem vert el, ha meglátta, hogy kínozom a jószágot. Korán rászoktam a dohányzásra. Tizennégy éves fejjel már nagyon pipáltam. Nem bánta édesapám, pipált a többi gyerek is. Én meg akkor már kereső voltam. Az Ilona-majori cselédek disznóit őriztem. Kilenc cseléd volt, 70—80 nagy disznóra és 100 malacra vigyáztam két évig. Harmincöt forint volt az évi bérem. Ki kellett hajtani az állatokat télen, nyáron. Volt egy kis ökör szarv dudám, amikor belefújtam, a béresasszonyok kieresztették a disznókat. Télen csak járattam őket. Egy-két óráig terelgettem a csűrhet a major körül, amíg a cselédasszonyok kitakarították az ólakat. Nyáron hűvössel, reggel 5—6 óra között hajtottam ki. A nagy puszta minden sarkán volt egy csordakút. Kint deleltettem a tarlón, vagy az istálló mögött. Édesanyám kenyeret, szalonnát, hagymát meg paprikás sót tett a tarisznyámba. Amikor a disznók elhevertek, megmásztam az akácfákat, száraz gallyat tördeltem, tűzrevalónak a szalonnasütéshez. Szerettem nagyon a sültszalonnát. Jókat húztam rá a vödörből, könnyen legeltettem, estig. Naplementkor behajtottam. Ha korábban eresztettem be a disznókat, az asszonyok mindjárt veszekedtek szegény anyámmal. Mi lesz még azokkal az állatokkal estig? Csak rágják az aklot. A szomszéd béresgyerek is nagyon szeretett volna cselédkanász lenni. Édesapám azt mondta, lehet, ha annyira akarja. Van más mesterség is a pusztán. A következő évben gulyásnak mentem. Tizenkét tehénre vigyáztam. Három a csőszé volt, kilenc a béreseké. Mindegyik tehén alatt volt bornyú is, mert a szaporulatot rúgott bornyú koráig lehetett tartani. A tehenekkel nem volt sok gondom. Jó karikás ostort fonatott édesapám, féltek azok tőlem, mint a tüztől. Alig volt tehén, amit utol ne értem volna. Faragtam magamnak egy botot, nagyon tudtam dobni vele. Csak megperdítettem, és ott érte végével a tehenet, ahol akartam. A bornyúkkal gyűlt m,eg a bajom. Ha leesett orrukról a palóka, addig kergettem, míg meg nem fogtam őket. Mert ha kiszopták a tejet, volt hallgass az asszonyoktól. Ha meg elhányódott a palóka, összekötöttem zsákmadzaggal a szájukat. Nagyon veszett gyerek voltam én, Hékám. Mindez Szőllősön történt, egy osztrák gróf birtokán, Harmincöt forint volt itt is az évi bérem. A következő nyáron ökörpásztor lettem. Hordták a búzát osztagba, legyes volt az állat. Ott álltunk egy másik gyerekkel az orra előtt meg az oldalánál, nehogy megmozdítsa a szekeret és leessen róla az ember. Még az is a mi dol406
