Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: Orsós István tanácstag
KAPCSOLAT SZOMBATHELLYEL AZ ELTÁVOZÁS UTÁN Derkovits Gyula művészi tehetségének tudatában /tartotta elviselhetetlennek a gyalupadhoz kötését, és korán jelentkező szabadságvágya miatt a szülői ház Eártsáigát, különösen pedig az apad szigort. Emlékei szalámit esténként a Gyöngyös-menti földek szélén kóborolt, vagy ült a parton s gyönyörködött „.. .a hold tele képében, amint az visszanagyogott ia moraj! ó Gyöngyös vízéből.” Nyíltan leírta: „Most boldog voltam, mert kánt lehettem a szabadban, legalább éjjel.” Rabszolgaságának színhelyéből, a műhelyből, és a nélkülözést és civódásokiat együttesen jeflienitő lakásokból menekült, amikor csak tehette. Ezek az időleges menekülések halmozódtak és tették természetessé a végleges kiútkeresést, a nagy menekülést. Annak ellenére, hogy Derkiovits valósággal kitépte magát a családi környezetéből s ezzel Szombathelyről, a kapcsolatait nem számolta fel, továbbra is fenntartotta. Bialovszky Dezsőmé, született Eredics Mária, 1959 nyarán (ekkor Bérbaitaváron lakott) felkereste Horváth Ernőt, a Savarila Múzeum akkori igazgatóját s elmondta neki, hogy ő Derkovits Rózának, a művész nagynéojémek a lánya. Idős Derkovits Gyula halálakor az ő apja, Eredics Mór szombathelyi főmozdonyvezető lett a kiskorú gyerekek gyámja. A kettős kapcsolat révén sokszor találkozott a Der- kovitsigyerekekkel. Tudja, hogy Gyula többször kiért és kapott támogatást gyámjától. A leszerelésekor szükséges civil ruha árát, 86 koronát is Eredics Mórtól kérte Bécsibe táviratilag. (A leveleit Horváth Ernő idézett cikke ismerteti.) Dartooivits az anyagi támogatásokért festményekkel fizetett. így az Eredics-csialád birtokába több Derkovits-kóp került. A rokonságon kívül valószínűleg másokkal is tartott kapcsioiMoit Derkovits. Tárnoki Judit személyesen is találkozott vele Budapesten. Azt mondta neki a művész, hogy sokszor gondol Szombathelyre, és szeretné meglátogatni gyermekkora városát. A visszatérés gondolata gyakran foglalkoztatta. Felesége 1948-ban így idézte (Szabad Vasmegye, 1948. február 13.) szombathelyi tartózkodása idején Derkovits szavait: „Egyszer majd elviszlek Szombathelyre — mondotta —, és megmutatom neked, milyen más a Gyöngyös meg a kis Perint, mint a Duna. Azok ott megnyugtatóak. Jó a partjukon sétálgatni. Szeretnék egyszer egy kollektív kiállítást rendezni a Kultúrházban. így mutatkoznék be — talán még akadna valaki, aki emlékezne rám.” Derkovits Gyulát sokan ismerték Szombathelyen. Iskolatársai, az inassorsban vele együtt osztozók, a műhelyükben dolgozók, a sok lakásaik szomszédságaiban lakók, a megrendelők, akikhez szállította a bútorokat és mások, akik tudtak róla, figyelték bontakozó művészetét. Természetes, hogy az eltávozás, az idő és távolság sokak emlékezetéből kirostálta Derkovits Gyulát, de akadtak — bizonyosan szép számban —, akik számon tartották, alkalomadtán a személyes érintkezést is keresték vele. Kiss Pál szerint egyik volt szaktársa is: 162
