Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Tatay Sándor: Töredékek a soproni évekből
osztott. Ha eltört a pálca, akkor már csak puszta kézzé! ösztökélhették a más szamarát. A (nézőközönség legnagyobb része azt szerette volna, ha a szódás nyeri a versenyt, vagyis a szódlás szamara. Ezt a szamarat egy jól öltözött, erőteljes szőke férfi hajtotta, barna pörge kalapban, a kalapon széles zöld szalag. A szódás szamara egyszerűen állva maradt a startnál. Sarfcantyúzhatta, püfölhette a pörgekalapos. A többiek már félúton voltak, a szódás szamara még mindig állt. Egyesek már győzelmet kiáltottak, és ez annyival is nagyszerűbb volt, mert a szódás valaki más szamarával az élen járt. Olyan volt, mintha kettős győzelem készülne. Ekkor a pörgekalapos lehajolt mélyen. Egyesek szerint a szamár fülébe súgott valamit, mások szerint valahol lent megvakarta. A szamár mintha húron pendüllt volna, úgy reppent ki. Nagy vágtában egyenest az élre tört. Azaz csak majdnem az élre, mert ott meglátta a szódást egy idegen szamáron. Mit sem törődve dühöngő lovagjával, betartva egy meghatározott követési távolságot, a gazdája mögé húzódott. Látván ezt a szódás, óvatosan kezdte visszafogni az idegen szamarat. Csépelte a farát a forma kedvéért, de a száját tartotta. Hamarosan majdnem utolsó lett. Pontosabban utolsó előtti, mert a saját szamara az istennek nem akart a gazdája elé vágni. Visszamaradt utolsónak. A tömeg tombdit örömében, ám a következő percben annál nagyobb volt a felháborodás. A zsűri diszkvalifikálta a szódás szamarát. A sajtó később megmagyarázta, hogy ez a verseny a szamarak csökönyösségének versenye volt. A szódás szamarát pedig éppen nem a csökönyösség, hanem a hűség vezette, amikor a gazdája mögé állt. Mert megszokta, hogy a szódás előtte ballag, és azt is tudta, hogy nagyot kap a fejére, ha önállósítja magát. Mégpedig ostornyéfilel és nem olyan hitvány pálcával, amilyent a zsűri itt engedélyezett. Hozzá kell még venni, hogy a szamár feje sokkal érzékenyebb, mint a tompora. Egyszóval a zsűrinek igaza van, mert ez nem a hűség és engedelmesség versenye, hanem a csökönyösségé. Mondom, ezt később magyarázták meg a széles tömegeknek. Akkor ott a verseny végén már úgy állt a helyzet, hogy megruházzák a zsűrit. Szerencsére közbejött egy tinó jelenete. Az a fehértarka tinó rendszerint ott legelt a vasúti töltésen. Valószínűleg valamelyik vasúti bakteré lehetett. Ebben a zűrzavarban azonban felkeveredett a sínek közé, és ott igyekezett felkanyarítaná reszelés nyelvével a kavicsok között nőtt békarokkát. Éppen a két sín között ügyködött, amikor nagy fütyölve érkezett a kőszegi személyvonat. A tinó nemhogy menekült volna, hanem szót- vetette lábát, és szembefordult a mozdonnyal. Ez a mozdony mindig gőgös fütyüléssel érkezett, mert Kőszeg és Sopron között megjárta külföldet. Most a fékcsikorgás is hozzávegyük a füttyszóhoz, és a vonalt megállít vagy tíz lépésre a tinótól. A tinónak ennyi elég volt a győzelemből. Felkapta a fejét, és lesétált a töltés másik oldalán kényes léptekkel, mert kölönc volt a nyakán, és ezt a kölöncöt hintáztatni kellett két térde között. Ettől a mozgása finomkodó lett. A tinó a következő hetekben még néhányszor megismételte mutatványát. Mindig teljes sikerrel. A mozdony meghátrált. Mikor az első hó leesett, egy ember állt szembe a mozdonnyal. Az is szétvetette lábát, és fejével mintha döfött volna. De a mozdony elsöpörte, a kerekek felőrölték. A nyomok egészen a vasúti átjáróig vezettek, ahol álldogálni szoktunk reg- gelenkint a sorompó előtt. Van-e olyan vasúti átjáró, ahol még nem gázolt halálra senkit a vonat? Ha van, azt meg kell jelölni. Mert minden vasúti átjárónak eljön az ideje. De van olyan, amelyik rendre szedi áldozatait; ne higgyenek egyiknek sem. 520
