Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Tatay Sándor: Töredékek a soproni évekből

Ha véletlen úgy fordult, hogy nem mentem be az előadásokra, azt itt szoktam elhatározni a vasúti átjáróban. A Deák téren akkor balra fordultam. Így leg- élébb beértem a város egyik régi, külső negyedébe, tovább egészen a falusias házak közé. Itt szerettem kószálni. De még a Deák téren el kéllett haladnom egy vaskos, komor épület előtt, melynek a homlokzatán ez állt: MOVE. Jellemző a közéleti járatlanságomra, hogy hosszú évekig fogalmam sem volt, mit jelent ez a rövidítés. Nem is törődtem vele. Évek múltán is véletlen jöttem rá.

Egy vasárnap délelőtt e ház előtt találkoztam Szaloniky Lászlóval. Nem volt kardforgató dalia, nem volt zergetdilas, sem kam ásnia, ahogy most leírnám sematikusan, ha nem ismertem volna. Kicsi volt, nem éppen púpos, csak nagyon hajlott hátú, szűk vállú. Hegyes állú és feltűnően szúrós szemű. Nem volt ura9ág, csak molnár fia, és, ha jól emlékszem, állatorvos, de ez nem bizonyos. Négy idősebb lánytestvérem volt. Sok hozzájuk illő korú férfit ismertem meg futólag. Mélyen gondolataiba merült, nem ért rá csodálkozni, csak úgy oldalvást kezet nyújtott. Majd pedig megveregette a váltam és azt mondta: „Győztünk, öregfiú!”

Megkérdeztem tőle, mit jelent a MOVE. Még ilyen ostoba kérdésen sem csodálkozott, hanem egyszerűen felelt. Erre természetesnek vettem, hogy valamilyen kardvívó bajnokságot nyertek.

— Nagy dolgok lesznek — mondta ő.

Mivel nem akartam teljesen ostobának látszani, tisztelettel hallgattam, Szaloniky pedig olyan ember volt, aki azt szereti, ha befogja a száját az az egyén, akivel társalog. Gondoltam, leszek az ő embere. Hálás is volt. Becsületszavamat vette, hogy azokról az országos dolgokról pedig, amelyekről szó lesz, hallgatok, mint a sír. Nemhogy becsületszavamat adtam, meg is esküdtem. Es ekkor megtudtam, hogy Horthy, a kormányzó, a nagytőkés zsidók kezében van, továbbá alázatosan kiszolgálja a klérust, hogy ne keltsen visszatetszést protestáns mivolta. Fut lihegve az arisztokraták hintája után. Ezenkívül sokat megtudtam, ami még nagyobb titok, de sajnos köt az adott szavam.

A vasútállomásig kísértem, és mikor búcsúzóul a kezét nyújtotta, megkérdezte.

—- Hiszel-e Japán győzelmében Kína felett?

Gondoltam, az ellenkezőjét mondom annak, amit hiszek, mert az lehet az ő szent meggyőződése, én pedig opportunista voltam ilyen dolgokban. Csakhogy nem tudtam hirtelen, miben hiszék.

— Hiszék ■— mondtam, mielőtt tétovázáson fogott vdlna.

Gyanakodva nézett rám, nem vezetem-e félre.

— Akikor még egy kérdés: Marlene Dietrichet szereted jobban, vagy Greta Garbót?

— Marlene Dietrichet — vágtam rá habozás nélkül.

Mintha megenyhült volna, de nem egészen.

— Akkor már csak ennyit: szoktál-e vizet készíteni az éjjeli szekrényedre, ha lefekszel?

— Nem szoktam. — Ezt véletlen őszintén mondtam.

Egy darabig nézett rám szúrós tekintettel, aztán legyintett.

— Mégsem vagy az én emberem. És kissé rezignáltan hozzátette.

— Pedig az ifjúság szövetségére nagy szükség van.

Néhány nap múlva olvastam az újságban, hogy Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Napokig az volt az érzésem, hogy Gömbös Szaloniky Lászlónak

521