Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - Tornyai Farkas: Hangok a másik szobából (elbeszélés)

kor kicsapódott a kultúnház ajtaja. Egy asszony, ott állt addig a szereplők között, kifutott a viharba. A szél kitépte kezéből az ajtót, s <az asszonyt mekilökte a halnak.- Az utcán fallá tömődött a szél és a víz, másodpercekig mozdulni sem tudtam. Egy csattanásra kialudtak a lámpák. Kcnszagú örvény kapott fel, úsztam a vaksö- tétben. Semmi reményem sem lehetett, hogy megtalálóim, mégis ordítani kezdtem. Nem válaszolt. Felálltam, készen arra, hogy sorsára hagyom, amikor újabb villámlásnál megláttam, néhány méterre tőlem kapaszkodott egy kerítésbe.

,Jöjjön vissza” - ordítottam a fülébe.

,,Nem” - fuldokolta. - „Haza megyek”.- Néha árokba csúsztunk, egymásra estünk. Kérleltem, menjünk vissza, de ő makacsul összeszorította a száját és ment előre a kanyargós utcákon. Húzott magával, én meg nagyon rondákat gondoltam, mert valami felszákította az arcomat. Egyszerre váratlan csend lett, majd átható zajt hallottunk. Mintha óriási rudakkal csépelnék az erdőt.

,,]ég” - sikoltott az asszony.- Nem értettem, miért sikoltozik, és egy csöpp kedvem sem volt szaladni. Valahogy úgy esett, jégesőt addig mindig csak szobából láttam.

Gyorsabban! Mindjárt otthon leszünk.”- Piszikossziirke szakáll ereszkedett a földig, s amikor az égzengés tompa kor- dulásofcká aljasodoít, olyan pergőtűz zúdult ránk, hogy felordítottam. Az esővíz, amiben addig gázoltunk, ihasogatóan (hideg lett, kásásán megvastagodott. A lábam el- zsilbbadt, szétfolyt. Szerettem volna elfeküdni a sűrű maszatban. Blnyújtózni benne. Nem törődni sem az asszonnyal, sem a jéggel, heverni akartam a földön, mint a letört ágak vagy a levert madarak.

Felvette a poharát és megforgatta a fényben.- Azért mondom el ilyen aprólékosan, hogy részese lehess annak a lelkiállapotnak, amibe jutottam.

Lassú, nyugodt hullámokban itta a bort. Utánahallgatózott minden (kortynak, mintha üveget töltene sötét szobában, s a osorgás elvékonyodó 'hangjából akarná megítélni, mikor telik meg.- A legtöbb ember elérkezik olyan pillanathoz, amikor érzi, hogy választania kell vagy elvesz. . . A lakásban gyakorlatlan kézzel írt papírlap állt az asztalon: „A kicsit átvittem. Terus néni.” Dühös voltam. - Hát nem lett volna okosabb visszafordulnunk? Az asszony arcra borulva feküdt, én meg egy széket kerestem magamnak.

Ahogy Géza beszélt, az étteremben érezni lehetett az esővíz és a párolgó ruhák szagát.- A szék pontosan olyan volt, amilyent mindig kívántam magamnak. Nem a tudatom, a testem ismerte föl: a lábaim - nem lógott, és nem kellett felhúzni siam -, vízszintesen elhelyezkedő combjaim, enyhén hátradűlő törzsem, pihenő nyákarn, megtámasztott fejem, természetes tartásban elhelyezkedő karjaim a karfákon. A hamutartó is ott állt, ahol éppen állnia kellett. Elemi 'katasztrófa elől barlangjába menekedett állat érezhet olyant, mint ón az idegen asszony otthonában. Az ablakon túl álmosí- tón suhogott az eső, az asszony aludt. Ültem a sötétben, és ízlelgettem az oltalma- zottságot. Tudtam, kockázat nélkül élhetek, mint fűtenger közepén a bogár, s hogy minden úgy lesz jó, ahogyan teszem, bármire is szánjam el miagam.- Felgyújtottam az állólámpát, s az asszonyhoz mentem, mert a szemét akartam látni. Engedte, hogy nézzem. A rúzs elimázolódott az 'ajkán, szemöldöke elromlott, nem bánta. Mintha megérezte volna, hogy nem a láthatókra vágyók kíváncsi. Kéllett a hangja is.

125