Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Tatay Sándor: Körtánc a hegyen (elbeszélés)
vitt, de nem volt a gazdaságé. Valakié másé, így hát a gazdaságnak nem volt joga pénzt költeni rá. A község vagy megye, vagy akire tartozott, nem épített utat a gazdaság földjén. A gazdaságnak szép területe volt fönn a hegy vállán, de nem művelte meg, mert nem volt hozzá útja. Utat pedig nem építettek, mert minek, ha úgyse művelik ott a szőlőt. Valamikor ki szokták dobolni a hegyben, hogy holnap reggel útjavítás lesz, és akkor csákánnyal, gereblyével, ásóval, kapával mentek az emberek a vízmosásokba. Azóta a vén út mindkét oldalán beomlott a bástya, a rohanó víz belehordta az apró követ, kimosta alóla a földet. Kőfolyammá változott a mélyút. A lovaknak csak föl kellett baktatni azért időnkint a kőfolyamon, ha másért nem, hogy házhoz vigyék a fent lakó munkások járandóságát. Ilyenkor a lovak bokáig jártak az éles kavicsban. Félelem fogta el őket, és tudvalevő, milyen lesz a ló, ha elfogja a félelem. Az út alján még simogató szavakkal biztatta a kocsis a lovait. —• Ne félj, Zebra, eredj, Misi. Ballagjatok, gyerekeim, úgy, csak szépen. Nem tart ez örökké. A költő ekkor még úgy hitte, ez a becézgetés megnyugtatja az érzékeny állatok idegeit, és elég lesz az út tetejéig. De még el sem kezdődött az igazi meredek rész, máris megtorpantak. Nem a tehertől akkor még. csak az éles kövektől. — Menjetek, ne kapkodjátok a lábatokat, nem cirkusz ez. — Zebra, Misi, a kényes kisasszonyos istenieket! Keserűen nyúlt a kocsis az ostorhoz, mert azt nem szerette. — Neee! Eleinte csak suhogtatott felettük. Arra is iramodtak egyet. Aztán megint mozdulatlanság. — Mindenáron ostort akartok? Netek, piszkos dögök! Vagy húsz lépésnyi futamodás következett, de csak ennyi volt. Csattogott az ostor szaporán, és a lovak hátán csíkok dudorodtak. Megintcsak néhány ölnyire futotta az akaratból. A kocsis megfordította az ostort, és nyelével csépelte a lihegő állatokat. Rettenetes volt hallgatni, amint az ostornyél alatt kopogtak a csontok. De erre mégis hosszabb iramodás következett. Mögöttük volt az út háromnegyede, de hátra még a legmeredekebb rész, mikor újra megálltak. A kocsis visszaszólt a költőnek, tegyen követ a kerekek alá. Meg is köszönte a szívességet, aztán leszállt az ülésről. Előrement, és megveregette az állatokat. — Jól van, gyerekek, csak pihenjetek. Hosszú időt nem hagyott azért nekik; nem jó az ilyenkor. — Na gyerünk. A lovak mozdultak, de csak gördült alattuk a kő. Most ettől ijedtek meg, aztán hiába volt megint a jó szó. — Neeee, neeee ... Újra az ostor, megint az ostornyél. — Az Isten szakassza rá az eget ennek az útnak a gazdájára. Gyííí! Hol egyik ló mozdult, hol a másik; amelyik éppen kapta az ütéseket, de a kettő együtt, soha. A kocsist igazából csak akkor fogta el a méreg, eddig még tervszerűen cselekedett. Irtózatos káromkodás ömlött belőle, többé nem nézte, hová üt, csak zuhogott az ostornyél. Ostornyéllel nem lehet agyonverni egy lovat. Ezt mintha a 13
