Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Tatay Sándor: Körtánc a hegyen (elbeszélés)
két állat is tudta volna, némán tűrt, várva, hogy gazdájuk dühe elapadjon. De az ütések súlyosodtak. És akkor Zebra nagy hibát követett el. Visszafordította a fejét. A kocsis erre vesztette el a lelkét. — Még visszanézel rám? Méghogy visszanézel! No, megállj! Eldobta az ostort és kicsavart egy szőlőkarót. — Ez kell neked, ez kell?! Most nézz vissza, hogy essen ki a szemed! Ettől megdögölhetsz. Most nézz vissza! És dolgozott a karó. A költő nem szólt bele. Idegenek bizonyára beleszóltak volna ebbe a mészárlásba. De a költő már ismerte a kocsisok rettenetes harcát. A kocsisnak az a dolga, hogy felhajtsa a lovát. Az utat másnak kellene megépítenie, de a lovakat a kocsisnak fel kell hajtania. És csattog a karó, és a lovak felmennek végül is. Mert a kocsis tudja, mekkora terét bírnak el. Makacsságot, ellenállást nem tűrhet, mert milyen kocsis akkor. A lovak végre megadták magukat, és egyetlen iramodással elérték az út felső végét. Itt már puha földben tapodtak, és különösképpen, mégis itt, az utolsó lépésnél történt, hogy Zebra a térdére esett. Rémülten ugranak ilyenkor a lovak, ha újra visszazuhannak is, de Zebra, furcsa módon a térdén maradt, és megint visszanézett. De nem úgy, mint az előbb, nem azzal a szemrehányással. A mozdulata is más. Inkább hátra hajtotta fejét, mint oldalvást, félig mintha az égre nézne. Szeme kifordult. A költő úgy érezte, megbocsátásért könyörög. A kocsis megfogta az orrát, úgy segítette lábra. Hogy a lónak miért éppen ez a mozdulata tett rá olyan hatást, azt a költő nem tudhatta. De látva látta: a kocsis elsírta magát. Nem zokogott, erről szó sincs, hanem verejtéke közt folyni kezdett a könnye. Méghozzá olyan bőségben, amilyet a költő sohase látott. Ez a kép nem tágult tőle. Délután a szokottnál gyorsabban és nagyobb adagokban fogyasztotta a bort. Egyedül volt, a poharak közti időt nem nyújtotta meg baráti társalgás. Ingatag pádon gubbasztott a pince sarkában, mellette korsó és pohár. Míg iddogált, belső feszültsége fokozódott, és mind sűrűbben kellett lazítania. Ivott. Nem hitte, hogy elernyedhet. Pedig ez történt, és mert egyik végén ült, a pad másik fele nagyot billent. A deszkalap fölágaskodott, a költő meg lepottyant a földre. Fölállni nem volt már ereje, nem is tartotta érdemesnek. A rázúduló bor hidege sem térítette magához, nekidűlt a nyirkos falnak, feje mellére esett. így találtak rá a lányok, mikor vállukon kapával megérkeztek. Habozás nélkül gondjukba vették. Elhúzták mellőle az égnek meredő padot, aztán, ahányan voltak, mind fogtak rajta, — így vitték ki a levegőre. Kint néhány ruhadarabot is leszedtek róla, és látták, hogy átvizesedett, egyes helyeken kívülről, másutt belülről. Jobbnak vélték fölcipelni a szobájába. — Szegény jóember, milyen kár érte — mondogatták —. nem is csoda, mindenki elhagyja. A bátrabb asszonyok úgy határoztak ott fenn, hogy legtöbbet ér, ha minden ruhát lehúzkodnak róla. Szép kíméletesen meg is cselekedték; lefektették az ágyra, majd belső ruháinak szárazabb részével szépen megtörölgették a testet, míg a szemérmesebbek hátrahúzódtak. Ez a törölgetés jó soká eltartott. Már állig betakarták, de a lelkesebbek még akkor is tettek-vettek a takaró alatt. 14
