Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Tatay Sándor: Körtánc a hegyen (elbeszélés)
Utoljára gyöngéden hátrasimították a haját, mert aki asszony jólélek, az nem fogy ki ilyenkor a becézésből. Néhány an leültek az ágya szélére, mások kivitték ruháit, és a hordóban, melybe a permetvizet gyűjtötték, kimosogatták. Majd visszahozták és kiteregették a szobában szerteszét, ahol erre alkalmatosságot leltek. A költő aléltságában is érezhette, hogy valami nemes dolog történik vele, mert az asszonyok úgy látták, mosolyog. Jó cselekedetüknek ez a boldog tudomásulvétele felvidította őket. Olyan védtelen volt a költő, akár egy csecsemő, és háláját is, amiért tisztába tették, csak arcvonásainak kisimulásával adhatta tudtukra, mint a csecsemő. Akik az ágy szélére ültek, legszívesebben ott maradtak volna. Maradtak is, azt mondták, most látszik, milyen szép ember. Meg jó ember is, azt mindenki tudja róla. — Bizony jó ember ez — mondta ki hangosan az egyik —, ha nem volna szegényem ilyen magatehetetlen, biztos megkínálna bennünket egy-két pohár borral. — Meg bizony, az szentség! — Én azt mondom — szólt a harmadik —, egy pohárkával bízvást ihatunk is valamennyien. Talán mégsem jutalmazták volna magukat, ha nem lett volna a pincében félben levő hordó. De nem hogy csak félben volt, hanem még csapon is, mert Mihály nem szívesen bánt a lopóval. Amúgyis jobb annak a bornak, ha nem szurkálják. Kitörülgették az elgurult korsót és teli eresztették. A leggondosabb közülük a költő poharát is megtisztította a szoknyája aljával, aztán körbe járt a pohár. Először csak kettővel ivott mindegyik, utána hárommal. Végül azonban ráeszméltek, hogy minek ez a nagy sietség és valaki azt mondta: ide figyeljetek! „Széles a Balaton vize, keskeny az út rajta. Ne menj arra, kisangyalom, mert leesel róla!” — De csak halkan. Pszt! Csak halkan. „Nem esem, nem esem én a Balaton vizébe, Inkább esem, kisangyalom véled szerelembe.” — Csitt! Tegyük be az ajtót és gyújtsuk meg a gyertyát. Azt cselekedték, és azután hiába csitították egymást, egyre jobban szárnyára eresztették a dalt. Az éles hangok átszúrták a pinceboltot, de nem számított. Mert aki arra jár, tiszteli annyira a költő hajlékát, hogy nem nyit be, ha asszonyok énekelnek ott. A pohár újra meg újra körbejárt és többé nem volt, ami határt szabjon jókedvüknek. — Bárcsak itt lenne a citerád, Terus, de nem baj. Üj nótát kezdtek, melynek volt vagy hat strófája. Ez még az érzelmekhez szólt, de aztán jött a pattogósabb. Némelyek összefogóztak és táncra perdültek. Nemsokára már valamennyien. Mindig egy kivétellel, mert páratlan számmal voltak, és az az egy a korsót kezelte. Ki figyelt rá, hogy kint leszállt a nap és az asszonyoknak ilyenkor otthon a helyük? Mert mikor esik olyan alkalom, hogy asszonyok a férfiak jelenléte nélkül ereszthetik szabadjára jókedvüket? S mikor lehet szabadjára engedni, ha nem ilyenkor? Aztán még ehhez valami. Ezért a borért nem kellett jobb kézbe venni a forintokat, és asszonyok sajátja, hogy mindig felit ér csak a mulatság, ha látják a pénz elúszását. Ez a bor ingyen folyt. Ez a bor az Isten bora volt 15
